Majdnem Kész az Új Otthon, de Lilla Másképp Gondolja
– Nem megyek! – Lilla hangja visszhangzott a félig kész nappaliban, ahol a frissen festett falak még mindig enyhén szagoltak. A kezemben egy vödör festék, a másikban ecset, és csak néztem rá, ahogy ott áll az ablak előtt, karba tett kézzel, dacosan.
– Lilla, ezt már megbeszéltük – próbáltam higgadt maradni, de a hangom remegett. – Ez lesz az új otthonunk. Itt minden tiszta lap, új kezdet.
– Nektek! – vágott vissza. – Nekem nem. Nekem ott van mindenem: a barátaim, a suli, a tánccsoport. Itt nincs semmi! Még egy mozi sincs!
Gábor ekkor lépett be az ajtón, kezében egy doboz csempe. Megállt, ahogy meghallotta Lilla kiabálását. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk; láttam rajta a fáradtságot és az aggodalmat.
– Kicsim, tudom, hogy nehéz – mondta halkan –, de ez mindannyiunknak jó lesz. A város csak egy órára van, és itt végre lesz kerted, saját szobád…
Lilla csak megrázta a fejét. – Nem érdekel a kert! Nem akarok itt élni!
A csend szinte fojtogató volt. Aznap este Gáborral sokáig ültem a konyhában. A régi házban már minden dobozba volt csomagolva, csak néhány bögre és tányér maradt kéznél.
– Talán túl önzők voltunk – mondtam halkan. – Csak magunkra gondoltunk. Hogy nekünk mennyire kell ez az újrakezdés.
Gábor sóhajtott. – Nem hiszem. De lehet, hogy nem kérdeztük meg eléggé őt is.
Másnap reggel Lilla eltűnt. Először azt hittem, csak a régi ház körül bóklászik, de amikor fél óra múlva sem került elő, pánikba estem. Gábor azonnal autóba ült, én pedig végigjártam a környéket. Végül a játszótéren találtam rá, ahol a legjobb barátnőjével, Katával ült egy padon.
– Anya, nem akarok elmenni innen! – sírt Lilla. – Nem akarom elveszíteni Katát!
Leültem melléjük. Kata is pityergett.
– Tudom, hogy nehéz – mondtam halkan –, de talán megpróbálhatjátok tartani a kapcsolatot. És… – elakadtam. Mit mondhat ilyenkor egy szülő?
Aznap este Lilla bezárkózott a szobájába. Gáborral némán pakoltuk tovább a dobozokat. Aztán egyszer csak megszólalt:
– Mi lenne, ha várnánk még egy évet? – kérdezte halkan.
– És addig? – néztem rá értetlenül.
– Addig talán Lilla is felkészülhetne rá. Vagy… lehet, hogy nekünk kellene kompromisszumot kötni.
A következő napokban mindenki feszült volt. Anyám is átjött segíteni csomagolni; ő mindig azt mondta, hogy vidéken jobb lesz nekünk.
– Régen mindenki így élt – mondta nosztalgiával a hangjában. – A gyerekek is megszokták.
De Lilla nem volt hajlandó megszokni semmit.
A költözés napján végül mindannyian ott álltunk az új ház előtt. A nap sütött, a kertben madarak csiripeltek. Lilla némán bámulta az ablakokat.
– Adj neki időt – suttogta Gábor.
Az első hetek nehezek voltak. Lilla nem beszélt velünk szinte semmit; csak az online órákon keresztül tartotta a kapcsolatot Katával és a régi barátokkal. Az új iskolában zárkózott maradt; panaszkodott, hogy mindenki furcsán nézi.
Egy este vacsora közben kitört belőle:
– Utálom ezt a helyet! Mindenki azt hiszi, hogy beképzelt vagyok! Senki nem ért meg!
Próbáltam nyugtatni:
– Ez csak az eleje… Idő kell hozzá…
De Lilla felpattant és becsapta maga mögött az ajtót.
Gáborral egymásra néztünk: mindketten sírni tudtunk volna tehetetlenségünkben.
Aztán történt valami váratlan: az egyik hétvégén Lilla hazahozott egy lányt az iskolából. Zsófi csendes volt és félénk; kiderült, hogy ő is új volt az osztályban.
– Anya, segíthetek sütit sütni? – kérdezte Lilla egyik délután.
A konyhában együtt nevettünk Zsófival; először éreztem azt, hogy talán mégis sikerülhet.
De aztán jött egy újabb törés: Lilla megtudta, hogy Katáék családja is elköltözik Budapestre.
– Most már tényleg nincs semmim! – zokogott Lilla.
Nem tudtam mit mondani; csak átöleltem.
Azóta eltelt fél év. Lilla lassan kezd beilleszkedni; Zsófival barátnők lettek, és csatlakozott egy helyi tánccsoporthoz is. De még mindig gyakran hallom tőle:
– Miért kellett mindent feladni? Miért nem lehetett maradni?
Néha magam is elbizonytalanodom: vajon tényleg jobb lett így? Vagy csak magunkat akartuk meggyőzni arról, hogy az újrakezdés mindig jó?
Ti mit tennétek a helyemben? Megéri feláldozni mindent egy új élet reményében, ha közben elveszíthetjük egymást?