Amikor a Fiam Elhagyta a Családját – Egy Anyai Szív Vallomása

– Hogy tehetted ezt velünk, Gábor? – A hangom remegett, miközben a konyhaasztalra támaszkodtam. A fiam állt velem szemben, tekintete üres volt, mintha már nem is lenne köztünk. A szobában csend honolt, csak az óra kattogása hallatszott.

– Anya, nem bírom tovább. Nem akarok így élni – mondta halkan, de határozottan.

Azt hittem, rosszul hallok. Az én fiam, akiért mindent feláldoztam, most csak úgy hátat fordít a családjának? Ott volt a menyem, Zsuzsa, aki épp a kisfiukat, Marcellt altatta a másik szobában. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak.

– És Marcell? Mi lesz vele? – kérdeztem elcsukló hangon.

Gábor csak vállat vont. – Majd megoldjátok. Nekem most mennem kell.

Az ajtó becsapódott mögötte, és én ott maradtam egyedül a gondolataimmal. Aznap este Zsuzsa zokogva omlott össze a kanapén. Próbáltam vigasztalni, de minden szavam üresnek tűnt. Csak ültem mellette, és simogattam a hátát.

Az elkövetkező hetekben minden megváltozott. Gábor nem jelentkezett. Zsuzsa elvesztette a munkáját, mert nem tudta megoldani Marcell felügyeletét. A számlák csak gyűltek, és egyre nehezebb lett mindent kifizetni. Én nyugdíjas vagyok, a kis panelban élek Újpesten, de nem hagyhattam őket magukra.

Egyik este Zsuzsa csendben ült az ablaknál. – Margit néni, nem akarok terhére lenni – mondta halkan. – Talán jobb lenne, ha visszamennék anyámhoz vidékre.

– Szó sem lehet róla! – vágtam rá azonnal. – Marcellnek itt van az otthona. És neked is. Amíg én élek, nem hagylak magatokra.

De belül marcangolt a bűntudat. Hol rontottam el? Miért lett ilyen Gáborból? Mindig azt hittem, jó anya vagyok. Egyedül neveltem fel őt is meg a nővérét, Évát, miután az apjuk meghalt egy autóbalesetben. Mindent megtettem értük: dolgoztam két műszakban a textilgyárban, hogy legyen mit enniük. Gábor mindig csendes gyerek volt, de okos és érzékeny. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így cserbenhagy minket.

A család többi tagja sem értette a helyzetet. Éva felhívott egyik este:

– Anya, ne hibáztasd magad! Gábor felnőtt ember. De Zsuzsát és Marcellt nem hagyhatjuk cserben.

– Tudom – suttogtam –, de minden este azon gondolkodom: mit tehettem volna másképp?

A szomszédok is suttogtak. A lépcsőházban néha hallottam: „Láttad Margitékat? A fia lelépett…” Fájt hallani, de próbáltam nem törődni vele. Inkább Zsuzsára és Marcellre koncentráltam.

Egy nap Zsuzsa sírva jött haza: – Nem kaptam meg az állást… Azt mondták, túl fiatal vagyok és nincs elég tapasztalatom.

Átöleltem őt. – Ne add fel! Majd én vigyázok Marcellre, amíg dolgozol vagy állást keresel.

Így teltek a hónapok. Reggelente együtt reggeliztünk hármasban, aztán Zsuzsa elment munkát keresni, én pedig Marcellre vigyáztam. Néha úgy éreztem magam, mintha újra anyuka lennék – csak most már sokkal fáradtabban és aggódóbban.

Egyik este Marcell odabújt hozzám az ágyban:

– Mama Margit, apa visszajön?

A szívem összeszorult. – Nem tudom, kicsim… De mi itt vagyunk neked.

Néha Gáborról álmodtam: hogy visszajön, bocsánatot kér és mindent helyrehozunk. De reggelente mindig ugyanaz a valóság várt: ő nincs sehol.

Karácsony közeledett. Az asztalon csak egyszerű ételek voltak: töltött káposzta és egy kis bejgli. Zsuzsa csendben ült, Marcell izgatottan bontogatta az apró ajándékokat. Hirtelen megszólalt:

– Mama Margit, apa miért nem szeret minket?

Zsuzsa sírva fakadt. Én csak annyit mondtam: – Néha az emberek rossz döntéseket hoznak… De ez nem a te hibád.

Az ünnepek után váratlanul levelet kaptunk Gábortól. Nem volt benne bocsánatkérés, csak néhány sor: „Jól vagyok. Ne keressetek.”

Zsuzsa összegyűrte a papírt és kidobta. Én csak ültem és néztem magam elé. Vajon tényleg ennyi lenne? Egy anya szíve sosem tud teljesen lemondani a gyermekéről… De most már tudtam: nekem Zsuzsát és Marcellt kell támogatnom.

Tavasszal Zsuzsa végre talált munkát egy közeli pékségben. Marcell óvodába ment, én pedig minden nap vittem-mentem őt kézen fogva. Néha még mindig fájt Gábor hiánya, de már nem miatta sírtam esténként – hanem azért imádkoztam, hogy Zsuzsa és Marcell boldogok lehessenek.

Egy este Zsuzsa odajött hozzám:

– Margit néni… Köszönöm mindent. Nélküled elvesztem volna.

Megöleltem őt és csak ennyit mondtam: – Egy család vagyunk. És amíg élek, számíthatsz rám.

Mostanában gyakran gondolkodom azon: vajon tényleg mindent megtettem-e anyaként? Lehet-e valaha megbocsátani annak, aki elhagyja a családját? Vagy csak tovább kell lépni és segíteni azoknak, akik rászorulnak?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre ott marad a seb a szívünkben?