Kölcsönkapott otthon – Egy apa ajándéka és az ára

– Nem erről volt szó, apa! – csattan fel a hangom, miközben a konyhaasztalnál ülünk, a régi, kopott viaszosvászon terítő alatt remeg a kezem. László, az apám, szigorúan néz rám, mintha csak egy makacs gyerek lennék, nem pedig harmincéves nő. – Dehogynem, Anna! – vág vissza. – Én adtam neked ezt a lakást, hogy legyen hol laknod. De ha már itt vagy, tartsd be a szabályokat! Nem fogok minden este azt hallgatni, hogy későn jársz haza vagy idegeneket hozol fel.

A szívem összeszorul. Azt hittem, ez lesz az újrakezdés lehetősége: egy kis zug Óbudán, ahol végre nem kell albérletet fizetnem, ahol nem kell minden hónapban rettegni attól, hogy megemelik a bérleti díjat vagy kiraknak. Amikor apám felajánlotta a régi lakását – „csak amíg összeszeded magad” –, hálás voltam. Azt hittem, végre megnyugodhatok. De most úgy érzem magam, mint egy betolakodó a saját életemben.

Anyám, Klára csak sóhajt és próbál közvetíteni. – László, ne légy már ilyen kemény! Anna felnőtt nő. Hadd élje az életét! – De apám hajthatatlan. – Ha az én lakásomban laksz, az én szabályaim szerint élsz! – mondja újra, és érzem, ahogy minden szóval egyre jobban eltávolodunk egymástól.

Aznap este órákig forgolódom az ágyban. A plafon repedéseit bámulom, próbálom visszaidézni azt a pillanatot, amikor először léptem be ebbe a lakásba. Minden bútor ismerős: a barna szekrénysor, amit még gyerekkoromban is utáltam; a nyikorgó parketta; a fürdőszobában a régi tükör, amiben anyám mindig a haját fésülte. Most mindez az enyém lehetne – de valójában semmi sem az enyém.

A következő hetekben egyre feszültebb lesz a légkör. Apám rendszeresen bejelentés nélkül jön át: „Csak megnézem, minden rendben van-e.” Néha hoz egy kis sült húst vagy friss kenyeret, de mindig talál valamit, amit kritizálhat: „Miért nincs elmosogatva?”, „Miért ilyen rendetlen a nappali?”, „Ez a fiú ki volt tegnap este?”

Egyik este barátnőmmel, Zsuzsával ülünk a konyhában. – Anna, ez így nem élet – mondja halkan. – Nem lehet mindig mindent visszaadni a szüleidnek. Egyszer ki kell mondani: elég volt.

De hogyan mondjam ezt annak az embernek, aki egész életében dolgozott értem? Apám sosem volt érzelgős típus. Keményen dolgozott a gyárban, hogy nekem jobb legyen. Mindig azt mondta: „Az élet nem igazságos. Meg kell tanulni küzdeni.” Most mégis úgy érzem, mintha minden mozdulatommal csalódást okoznék neki.

Egy vasárnap délután nagy családi ebédet tartunk. Ott van öcsém, Gergő is a feleségével és két kisgyerekével. A beszélgetés hamar vitába torkollik.

– Anna csak kihasználja apát – mondja Gergő félhangosan. – Mi is fizetünk albérletet! Miért nem tudsz te is önálló lenni?

– Nem kérek semmit ingyen! – vágok vissza dühösen. – Minden hónapban adok pénzt rezsire! Csak… csak szeretnék egy kis nyugalmat végre.

Apám ekkor feláll az asztaltól. – Ha nem tetszik, el lehet menni! Nem tartalak itt erőszakkal.

A csend nyomasztó. Anyám sírni kezd. Gergő csak a tányérját bámulja.

Aznap este összepakolok néhány ruhát és elmegyek sétálni a Duna-partra. Nézem a vizet, ahogy lassan hömpölyög a város alatt. Vajon tényleg hálátlan vagyok? Vagy csak végre szeretnék saját életet élni?

A következő héten eldöntöm: keresek egy albérletet, még ha nehéz is lesz anyagilag. Amikor elmondom apámnak, először csak néz rám némán.

– Hát akkor menj… – mondja végül halkan. – De ne feledd: mindig hazavárunk.

Költözés közben anyám segít csomagolni. – Tudod, Anna – mondja –, néha az igazi szeretet azt jelenti, hogy elengedjük egymást.

Az új lakásban először érzem magam igazán otthon. Nincs senki, aki számon kérne vagy ellenőrizne. De néha mégis hiányzik apám hangja, anyám főztje, a régi parketta nyikorgása.

Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre felnőttem? Ti mit gondoltok: hol húzódik a határ a családi segítség és az önállóság között?