Anyai szív két tűz között – Egy anya vallomása a családi döntésről
– Gábor, kérlek, ne kiabálj! – remegett a hangom, miközben az esőcseppek doboltak az ablakon. Réka a konyhában sírt, én pedig ott álltam a nappali közepén, két ember között, akiket mindennél jobban szerettem. Aznap este minden megváltozott.
Gábor az egyetlen fiam. Mindig is makacs volt, de sosem hittem volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülünk. Réka három éve a menyem, csendes, érzékeny lány. Az elején nehezen fogadtam el – talán túlzottan is ragaszkodtam Gáborhoz –, de az idő múlásával megszerettem. Aztán jöttek a veszekedések. Először csak apróságokon kaptak össze: ki mosogat, ki viszi le a szemetet. De ahogy telt az idő, egyre súlyosabb lett minden szó.
Aznap este Gábor későn jött haza. Már az ajtócsapódásból tudtam, hogy baj van. – Már megint mit csináltál egész nap? – förmedt Rékára. – Egész nap csak ülsz itthon! –
– Gábor, elég! – szóltam rá, de ő rám sem nézett. Réka zokogott. A szívem majd megszakadt.
– Anya, te is látod, hogy semmit nem csinál! – kiabált Gábor.
– Elég volt! – kiáltottam vissza. – Nem bírom tovább ezt a feszültséget! Ha nem tudtok békében élni egymással, valakinek mennie kell!
Csend lett. Gábor rám nézett, mintha pofont kapott volna.
– Ezt komolyan mondod? Engem küldesz el? A saját fiadat? – kérdezte döbbenten.
– Igen – suttogtam. – Nem akarom, hogy Réka tovább szenvedjen. És neked is jót tenne egy kis távolság.
Gábor aznap este összepakolt és elment. Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon jó döntést hoztam?
A következő napokban Réka szinte alig szólt hozzám. Csak ült a konyhában, bámulta a teáját. Próbáltam beszélgetni vele.
– Sajnálom, hogy így alakult – mondtam halkan.
– Nem akartam ezt… – felelte könnyes szemmel. – De már nem bírtam tovább.
Éjszakánként nem tudtam aludni. Gábor nem hívott fel, csak néha írt egy-egy rövid üzenetet: „Jól vagyok.” Az anyai szívem majd megszakadt. Próbáltam elmagyarázni magamnak: Rékának is joga van a nyugalomhoz. De mi van, ha ezzel örökre elveszítettem a fiamat?
A család többi tagja is megosztott lett. A nővérem szerint helyesen cselekedtem: – Gábor mindig is önző volt, most végre megtanulja, hogy nem körülötte forog a világ! – mondta Judit.
De az anyósom, Ilonka néni teljesen kiborult: – Hogy tehetted ezt? Egy anya sosem fordulhat a fia ellen!
A barátnőim próbáltak vigasztalni: – Réka melletted maradt, ez is jelent valamit…
De én csak azt éreztem: mindenki ítélkezik felettem, miközben én magam sem tudom, mit kellett volna tennem.
Egyik este Réka odajött hozzám.
– Anya… – így hívott először életében. – Köszönöm, hogy kiálltál mellettem. De félek… Mi lesz most?
Átöleltem őt. A könnyei az én vállamon folytak le.
– Nem tudom… de együtt valahogy megoldjuk.
Azóta próbálom újraépíteni az életemet. Minden reggel reménykedem, hogy Gábor egyszer hazajön, vagy legalább megbocsát nekem. Néha azt képzelem, hogy újra együtt ülünk az asztalnál, nevetünk, mint régen. De aztán visszatér a csend és az üresség.
A legnehezebb az ünnepek voltak. Karácsonykor csak ketten ültünk Rékával a fa alatt. A fiam nélkül minden ajándék ízetlennek tűnt.
Most itt ülök és írom ezeket a sorokat. Vajon más anyák is éreztek már így? Helyesen döntöttem? Vagy örökre elveszítettem a fiamat? Kérem, mondjátok el ti is a véleményeteket… Vajon lehet-e még ebből igazi család?