„Anya, apu el akar búcsúzni”: Egy magyar család széthullása és újraépülése
„Anya, apu el akar búcsúzni.” Aria hangja remegett a telefonban, mintha ő is érezné, hogy valami végérvényesen megváltozott. A kanadai kórház nővérszobájában ültem, a műszakom végén, amikor ez a mondat átszúrta a lelkemet. Tizenhat év telt el azóta, hogy Markkal és Ariával együtt éltünk Budapesten, egy apró panelban a Kőbányán. Akkor még hittem abban, hogy a szeretet mindent legyőz.
De most, ahogy Aria szavai visszhangoztak bennem, csak egy kérdés motoszkált a fejemben: hogyan jutottunk idáig?
Markot tizenkilenc évesen ismertem meg, friss diplomás ápolónőként. Anyám mindig azt mondta: „Kislányom, tanulj tovább! Az élet nem csak szerelem.” De én vakon hittem Markban. Ő volt az első nagy szerelmem, az első mindenben. A szüleim sosem kedvelték igazán – túl laza volt, túl nagyvilági. De amikor Aria megszületett, mindenki azt hitte, helyreáll a rend.
Aztán jött a gazdasági válság. Mark elvesztette az állását egy autószervizben. Én éjszakáztam a Szent István kórházban, nappal Ariát ringattam. Egyre többször veszekedtünk pénz miatt. Mark anyja, Ilona néni egyszer félrehívott: „Zsuzsi, miért nem próbálsz szerencsét külföldön? Egy nővér Kanadában aranyat ér.” Akkor még haragudtam rá ezért – mintha ki akarna szakítani a családomból.
De végül nem volt más választásom. Mark azt mondta: „Menj csak! Majd én vigyázok Ariára.” Így kezdődött minden.
Az első év Kanadában maga volt a pokol. Hiányzott Aria illata, Mark ölelése – vagy amit annak hittem. Skype-on beszéltünk esténként. Aria mindig mosolygott, de Mark arca egyre zárkózottabb lett. Egy év után hazautaztam meglepetésből. Akkor láttam először azt az idegen nőt Mark mellett – „csak egy kolléganő”, mondta. Elhittem neki. Visszamentem Kanadába dolgozni.
A következő években minden pénzemet hazaküldtem. Aria nőtt, okosodott, de egyre távolabb került tőlem. Mark egyre ritkábban jelentkezett. Aztán egyszer csak eltűnt két hétre. Ilona néni hívott sírva: „Zsuzsi, Mark bajban van.” Akkor tudtam meg, hogy Marknak tartozásai vannak – szerencsejáték miatt.
A szívem összetört, de nem hagyhattam cserben Ariát. Még keményebben dolgoztam. Közben Mark újra és újra megígérte: „Megváltozom.” De sosem változott.
Aria tizenhat éves lett tavaly. Már alig beszélt velem. Egyik este azt írta: „Anya, nem értesz meg.” A szívem szakadt meg minden üzenetnél.
És most itt vagyok, Kanadában, egy idegen országban, miközben Aria azt mondja: „Apu el akar búcsúzni.”
Hazautaztam. A reptéren Ilona néni várt könnyes szemmel. „Zsuzsi, köszönöm, hogy jöttél.”
Mark a kórházi ágyon feküdt – soványan, megtörten. Rákos volt. Már csak napjai voltak hátra.
Leültem mellé. Ő rám nézett: „Sajnálom… Mindent elrontottam.”
Nem tudtam mit mondani. Csak fogtam a kezét.
Aria ott állt az ajtóban – gyűlölet és szeretet keveredett a tekintetében.
„Miért nem maradtál velünk?” – kérdezte halkan.
A könnyeim potyogtak. „Mindent értetek tettem…”
Mark utolsó napján Aria és én egymás mellett ültünk az ágyánál. Ő csak annyit mondott: „Bocsássatok meg…”
Amikor meghalt, mintha egy korszak zárult volna le bennem.
Most itt ülök újra Budapesten, Ariával egy kis albérletben. Próbáljuk újraépíteni az életünket – anya és lánya.
Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e újrakezdeni ennyi fájdalom után? Meg tudunk-e bocsátani egymásnak és önmagunknak?
Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok bocsánatot adni annak, aki éveken át becsapott – vagy magatoknak azért, mert mindent elvesztettetek?