„Anya, adjuk el a házat!” – Egy családi örökség ára
– Anya, beszélnünk kell – mondta Gergő, miközben az ebédlőasztalnál ültem, és próbáltam összerakni a vasárnapi húsleves maradékát. A hangja szokatlanul komoly volt, és már előre éreztem, hogy valami nincs rendben.
– Mi történt, kisfiam? – kérdeztem, de közben már tudtam, hogy valami nagy dologról lesz szó. Gergő sosem volt az a típus, aki csak úgy leül beszélgetni. Mindig rohant, mindig sietett, mindig volt valami fontosabb dolga.
– Anya… – kezdte újra, de aztán elakadt. Láttam rajta, hogy küzd magával. – Szerintem el kéne adnunk ezt a házat.
A kanál kiesett a kezemből. A húsleves szétfröccsent az asztalon. – Tessék? – suttogtam. – Ezt most komolyan mondod?
– Nézd, anya, nagy ez a ház neked egyedül. Mi meg… hát, tudod, Zsófiával szeretnénk végre saját lakást venni. Ha eladnánk ezt a házat, te is vehetnél egy kisebbet magadnak, nekünk meg meglenne a kezdőtőkénk.
– És Madlenke mit szól ehhez? – vágtam vissza élesen. Gergő arca elvörösödött.
– Ne keverd ide Madlenkét! Ez az én ötletem volt. Nem akarok veszekedni, csak… csak gondold végig. Apa is azt akarta volna, hogy segítsünk egymásnak.
Apa. Az ő emléke még mindig ott lebegett minden sarokban: a pipája illata a verandán, a régi szerszámosláda a pincében. Ő hagyta ránk ezt a házat. Nekem. Nekünk. De leginkább nekem.
– Ez nem csak egy ház – mondtam halkan. – Ez az otthonunk. Itt nőttetek fel. Itt halt meg apátok is. Hogy gondolod, hogy csak úgy… eladjuk?
Gergő sóhajtott. – Anya, te is tudod, hogy nem bírod már egyedül ezt az egészet. Nézd meg magad! Minden nap panaszkodsz a kazánra, a tetőre…
– Mert nincs pénzem felújítani! De attól még nem akarok elmenni innen! – kiáltottam rá.
A csend nehéz volt és fojtogató. Gergő felállt, az ablakhoz ment, kinézett a kertre.
– Tudod, mennyit ér most ez a telek? A szomszéd is most adta el dupla áron…
– Nem érdekel! Nekem nem pénz ez a ház! Nekem ez az életem!
Gergő visszafordult. A szemében valami megtört.
– Anya… mi lesz veled tíz év múlva? Ha beteg leszel? Ki fog segíteni?
– Majd megoldom! Mindig megoldottam! – próbáltam erősnek tűnni, de belül már remegtem.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Hallottam apám hangját: „Vigyázz rájuk, Marika! Ez a ház mindig legyen a tiéd!” De vajon mit jelent ma egy ház? Egy otthon? Egy örökség?
Másnap reggel Zsófia jött át kávézni. Láttam rajta, hogy tud mindent.
– Marika néni… – kezdte óvatosan –, mi csak azt szeretnénk, ha boldog lenne. Tudjuk, mennyit jelent magának ez a ház…
– Akkor miért akarjátok elvenni tőlem? – kérdeztem keserűen.
Zsófia lesütötte a szemét. – Nem elvenni akarjuk… csak együtt továbbvinni azt, amit maga és Laci bácsi felépített.
Nevetnem kellett volna ezen az átlátszó hazugságon, de inkább sírni támadt kedvem.
A következő hetekben minden nap újabb veszekedés lett ebből otthon és telefonon is. A lányom, Réka is beszállt:
– Anya, Gergőnek igaza van! Nem bírod már egyedül! Miért nem költözöl hozzám? A gyerekek is örülnének neked!
– Mert nem akarok senki terhére lenni! – kiabáltam vissza.
Réka hangja megremegett. – De hát most is terhünkre vagy! Mindenki aggódik érted!
Azt hiszem, ekkor tört el bennem valami véglegesen. Rájöttem: már nem vagyok fontos senkinek úgy igazán. Csak egy akadály vagyok az útjukban.
Egy este Gergő újra átjött. Leült mellém a kanapéra.
– Anya… bocsáss meg nekem! Nem akartalak bántani… csak szeretném végre azt érezni, hogy tartozom valahová. Hogy van egy saját otthonom…
Megsimogattam az arcát. Olyan volt most is, mint kisfiú korában: elveszett és bizonytalan.
– Tudod mit? – mondtam halkan. – Beszéljünk róla még egyszer. De csak akkor adom el ezt a házat, ha tényleg nincs más választásom.
Gergő bólintott. Láttam rajta: ő sem boldog ettől az egésztől.
Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg csak egy ház ez? Vagy az egész múltam? És ha eladom… vajon mi marad belőlem?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet-e őrizni egy otthont úgy, hogy közben ne veszítsük el egymást?