Egy idegen könnyei: Harminc év házasság árnyékában
– Kérem, hallgasson meg! – A hangja remegett, ahogy a parkban elém állt. A szemében könnyek csillogtak, az arca sápadt volt, mintha napok óta nem aludt volna. – Nem tudom tovább magamban tartani… Szeretem a férjét.
A szívem egy pillanatra kihagyott. Lajosra gondoltam, a férjemre, akivel harminc éve élek együtt. Az első gondolatom az volt: ez csak valami félreértés lehet. De ahogy a nő – talán harmincas évei végén járhatott, hosszú barna haja rendezetlenül omlott a vállára – tovább beszélt, minden szava egyre mélyebbre mart bennem.
– Nem akartam így… – suttogta. – De már nem bírom tovább. Lajos azt mondta, hogy sosem hagyna el magát, de én… én csak szeretni akarom őt.
Nem tudtam megszólalni. A világ hirtelen összeszűkült körülöttem. A park zaja, a gyerekek kacagása, a galambok turbékolása mind elhalkult. Csak az ő hangját hallottam, és a saját szívverésemet.
– Honnan ismeri Lajost? – kérdeztem végül rekedten.
– A munkahelyéről – felelte. – Már két éve tart…
Két év. Két év hazugság. Két év, amíg én azt hittem, minden rendben van. Hányszor néztem Lajos szemébe vacsora közben, hányszor simítottam végig az arcán reggelente, amikor még álmosan kávét főzött nekem? És közben ő…
A nő sírni kezdett. Zavartan néztem körül, mintha bárki segíthetne rajtam ebben a pillanatban. De senki sem tudott volna. Ez az én harcom volt.
– Miért most mondja el ezt nekem? – kérdeztem dühösen.
– Mert már nem bírom tovább a hazugságot – felelte. – És mert… mert Lajos azt mondta, hogy sosem hagyja el magát. De én nem akarok többé titokban élni.
Hazamentem. Lajos épp a kertben gereblyézett, mintha semmi sem történt volna. Néztem őt, ahogy a napfény megcsillant az őszülő haján. Hirtelen minden mozdulata idegennek tűnt.
– Lajos! – szóltam rá élesen.
Felnézett, és azonnal látta rajtam, hogy valami nincs rendben.
– Mi történt, Éva?
– Beszélnünk kell.
A nappaliban ülve elmondtam neki mindent. Nem tagadott le semmit. Csak ült ott némán, és néha bólintott.
– Sajnálom – mondta végül halkan. – Nem akartam bántani téged.
– Akkor miért tetted? Harminc év után… miért?
– Nem tudom… Elveszettnek éreztem magam. Te mindig erős voltál, mindig mindent kézben tartottál. Melinda… ő más volt. Meghallgatott, amikor szükségem volt rá.
Melinda. Most már neve is volt annak a nőnek, aki darabokra szedte az életemet.
Aznap este nem aludtam. Csak feküdtem az ágyban, Lajos légzését hallgattam, és próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre, amit figyelmen kívül hagytam. Vajon mikor kezdett el távolodni tőlem? Mikor lettem számára láthatatlan?
Másnap reggel a lányom, Anna hívott fel.
– Anya, minden rendben? Olyan furcsa voltál tegnap.
Nem tudtam mit mondani neki. Hogyan mondhatná el egy anya a lányának, hogy az apja megcsalta? Hogy az egész családi idill csak látszat volt?
– Minden rendben lesz – hazudtam neki.
De nem volt rendben semmi. Napokig csak bolyongtam a lakásban, kerültem Lajost, kerültem Annát is. A barátnőm, Zsuzsa próbált felvidítani.
– Éva, ne hagyd magad! Egy férfi miatt ne add fel önmagad!
De én nem tudtam haragudni Lajosra sem igazán. Csak ürességet éreztem.
Egy héttel később Melinda újra felkeresett.
– Éva… bocsánatot akarok kérni. Nem akartam elvenni tőled Lajost.
– De megtetted – feleltem ridegen.
– Szereted még őt?
A kérdés meglepett. Szeretem-e még? Vagy csak megszokásból ragaszkodom hozzá? Vajon képes vagyok megbocsátani neki? Vagy inkább új életet kellene kezdenem?
Lajos azóta is próbál közeledni hozzám. Virágot hoz, főz nekem kávét reggelente, ahogy régen. De már nem ugyanaz semmi.
Anna is megtudta végül az igazat. Sírtunk együtt a konyhában, mint két összetört nő.
– Anya… mi lesz most?
Nem tudtam válaszolni neki.
Azóta minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon képes vagyok megbocsátani? Vagy jobb lenne mindent újrakezdeni egyedül? Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok megbocsátani egy ilyen árulást?