Anyósom árnyékában: Egy budapesti lakás négy fala között

– Már megint nem úgy hajtogattad össze a törölközőket, ahogy szoktam! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a fürdőszoba ajtajában állt, kezében a kék frottír törölközővel. Éppen csak hazaértem a munkából, még le sem vettem a cipőmet, de máris ott volt a kritika. A férjem, Gábor, a nappaliban ült, fejét leszegte, mintha nem hallaná a szóváltást.

– Sajnálom, Ilona néni – próbáltam higgadtan válaszolni –, de siettem reggel, nem volt időm mindent úgy csinálni, ahogy szokta.

– Az idő sosem kifogás! – vágott vissza. – Ha mindenki csak úgy csinálná, ahogy neki tetszik, itt káosz lenne! Ez az én lakásom is!

Ez az utolsó mondat mindig úgy vágott belém, mint egy kés. Valóban, Ilona néni három éve költözött hozzánk, miután megözvegyült. Azóta a mi kétszobás panelunkban élünk hármasban, és az életem egyre inkább kezdett hasonlítani egy véget nem érő vizsgához. Minden mozdulatomat figyelte: hogyan főzök, hogyan mosogatok, mikor takarítok. Még azt is számon tartotta, mikor jövök haza.

Az első hónapokban próbáltam kedves lenni hozzá. Megértettem, hogy nehéz lehet neki egyedül, és Gábor is azt mondta: „Anyámnak most ránk van szüksége.” De ahogy telt az idő, Ilona néni egyre inkább átvette az irányítást. A konyhában már alig volt helyem; ha főzni akartam, mindig ott állt mögöttem, és megjegyzéseket tett: „A pörköltbe több hagyma kellene”, „A lecsót nem így szokás csinálni”.

Egy este, amikor Gábor későn ért haza, leültem mellé a kanapéra.

– Gábor, beszélnünk kellene anyukádról – kezdtem óvatosan.

– Tudom, hogy nehéz vele – sóhajtott –, de most mit csináljunk? Nincs hova mennie.

– Nem is azt mondom, hogy menjen el – válaszoltam halkan –, csak azt szeretném, ha néha kiállnál mellettem. Úgy érzem, mintha vendég lennék a saját otthonomban.

Gábor csak bólintott, de másnap minden ment tovább ugyanúgy. Ilona néni reggel hatkor már zörgette a fazekakat a konyhában, és amikor kimentem egy pohár vízért, rám szólt:

– Ne így öntsd a vizet! A poharak alját mindig töröld meg!

Egyik este végül elszakadt nálam a cérna. Éppen vacsorát főztem – rakott krumplit –, amikor Ilona néni bejött és szó nélkül kivette a kezemből a sótartót.

– Ezt én csinálom inkább – mondta. – Te még nem tudod rendesen.

– Elég volt! – kiáltottam rá. – Ez az én vacsorám lesz! Nem akarom mindig azt érezni, hogy semmit sem csinálok jól!

Ilona néni döbbenten nézett rám. Gábor is bejött a konyhába.

– Mi történik itt? – kérdezte.

– Semmi – felelte Ilona néni sértődötten –, csak úgy látszik, én már felesleges vagyok ebben a házban.

Aznap este csendben vacsoráztunk. Gábor próbált békíteni minket, de egyikünk sem szólt egy szót sem. Éjszaka sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg túl érzékeny vagyok? Vagy jogom van ahhoz, hogy saját szabályaim legyenek az otthonomban?

Másnap reggel Ilona néni nem szólt hozzám. Egész nap feszült volt a légkör. A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni; csak azon járt az eszem, hogyan lehetne ezt megoldani. Egy kolléganőmnek elpanaszoltam a helyzetet.

– Nálunk is volt ilyen – mondta Ildikó. – Végül leültünk hármasban beszélgetni. Megmondtam az anyósomnak, hogy szeretem és tisztelem őt, de szükségem van saját térre is.

Hazafelé azon gondolkodtam: talán nekem is ezt kellene tennem. De mi van, ha Ilona néni ezt támadásnak veszi? Mi van, ha Gábor rám haragszik majd?

Este összeszedtem minden bátorságomat.

– Ilona néni – kezdtem –, szeretnék beszélgetni magával. Tudom, hogy nehéz lehetett elveszíteni a férjét és új életet kezdeni velünk. De nekem is szükségem van arra, hogy otthon érezzem magam ebben a lakásban. Szeretném, ha tiszteletben tartaná az én szokásaimat is.

Ilona néni először csak hallgatott. Aztán lassan megszólalt:

– Nem akartam terhére lenni… Csak azt hittem, segítek.

– Tudom – mondtam halkan –, de néha úgy érzem, mintha nem lennék elég jó.

Gábor ekkor közénk ült.

– Mindannyian hibáztunk – mondta. – Próbáljunk meg együtt élni úgy, hogy mindenkinek jó legyen.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. De elkezdtünk beszélgetni egymással: ki mit szeretne, mire van szüksége. Néha még mindig vannak viták – de már nem érzem magam annyira elveszettnek.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik magukat vendégnek a saját otthonukban? Ti mit tennétek a helyemben?