A ház, ahol senki sem érzi magát otthon
– Nem bírom tovább ezt! – csattant fel a húgom, Anna, miközben a konyhaasztalra csapta a bögrét. A tea kilöttyent, a nagymama összerezzent, én pedig csak álltam ott, mint aki hirtelen elfelejtett lélegezni.
Aznap délután minden addigi feszültség kirobbant. A családi házban éltünk mindannyian: én, Anna, az ő férje, Gábor, és a nagymamánk, Ilona. A szüleink már régen elmentek – apánk korán meghalt, anyánk pedig vidékre költözött egy új szerelem miatt. A ház ránk maradt, de az otthon érzése valahogy elveszett.
Anna és Gábor két éve házasok. Amikor összeházasodtak, természetesnek tűnt, hogy ideköltöznek – hiszen nagy a ház, és a nagymama is igényelte a társaságot. De ahogy telt az idő, egyre több lett a súrlódás. Anna úgy érezte, Gábor nem tud igazán otthon lenni, mert a nagymama mindenbe beleszól: mikor főzzünk, mit vásároljunk, hogyan rendezzük be a nappalit. Gábor csendes ember, de egyre gyakrabban láttam rajta a feszültséget.
– Mama, kérlek, ne szólj bele mindenbe! – fakadt ki Anna azon a délutánon.
A nagymama csak ült az asztalnál, remegő kezével simogatta a terítőt. – Én csak segíteni akartam… – suttogta.
Én középen álltam. Próbáltam mindenkinek megfelelni: Annának is, aki végre boldog akart lenni Gáborral; Gábornak is, aki nyugalmat keresett; és a nagymamának is, aki attól félt, hogy már csak útban van.
Aznap este csendben vacsoráztunk. A villák csörgése volt az egyetlen hang. Aztán Anna felállt:
– Beszélnünk kell arról, hogy így nem mehet tovább. Gáborral szeretnénk külön költözni.
A nagymama szeme megtelt könnyel. – Hát már tényleg senkinek sem kellek? – kérdezte halkan.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Anna nem gonoszságból mondja ezt – egyszerűen csak saját életet akar élni. De mit kezdjek a nagymama fájdalmával?
Az éjszaka közepén hallottam, ahogy Ilona mama sír a szobájában. Belopóztam hozzá.
– Mama…
– Tudod, kislányom – nézett rám könnyes szemmel –, egész életemben csak adtam. Most meg már csak teher vagyok mindenkinek.
Leültem mellé az ágyra. – Nem vagy teher. Csak… mindenki próbálja megtalálni a helyét.
– Nekem már nincs helyem – sóhajtott.
Másnap reggel Anna odajött hozzám a konyhában.
– Sajnálom, hogy így kiabáltam tegnap. De egyszerűen megőrülök attól, hogy minden lépésünket figyeli. Gábor már azt mondta, inkább albérletbe megyünk.
– És én? – kérdeztem halkan. – Mi lesz velem? Ha ti elmentek, én maradok mamával…
Anna rám nézett. – Nem akarom rád hagyni ezt az egészet. De nekünk is jár egy kis szabadság.
A következő hetekben mindenki feszült volt. A nagymama egyre többet ült némán az ablakban. Anna és Gábor titokban lakásokat néztek. Én pedig próbáltam tartani magamban a lelket – de egyre nehezebb volt.
Egy este leültettem mindenkit.
– Nem lehetne valahogy együtt megoldani? – kérdeztem kétségbeesetten. – Talán ha lenne egy kis külön lakrész mamának… vagy ha valaki néha átjönne hozzá segíteni…
Gábor sóhajtott. – Nem akarok hálátlan lenni, de nekünk tényleg szükségünk van saját térre.
Anna bólintott. – És mamának is jobb lenne talán egy idősek otthonában…
A nagymama felkapta a fejét. – Oda akartok küldeni? Mint valami csomagot?
– Nem erről van szó! – mondtam gyorsan. – Csak… lehet, hogy ott több társaságod lenne.
– Nekem ti vagytok a családom! – tört ki belőle a zokogás.
Aznap éjjel nem aludtam. Forgolódtam az ágyban, és azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért nem tudunk együtt élni békében? Miért kell választani szeretet és szabadság között?
Végül Anna és Gábor elköltöztek egy kis albérletbe Zuglóban. A nagymama velem maradt. Próbáltam mindent megtenni érte: beszélgettem vele, sétáltunk a parkban, de láttam rajta, hogy magányosabb, mint valaha.
Néha Anna is átjön látogatóba – de már nem ugyanaz. A családunk darabokra hullott.
Most itt ülök az üres konyhában, hallgatom a nagymama halk szuszogását a másik szobában, és azon gondolkodom: vajon lehetett volna másképp? Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?
Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt család és önállóság között?