„Miért nem eteted a nagymamát?” – Egy családi titok súlya

– Alíz, miért nem eteted a nagymamát? – harsant fel a hang a hátam mögött, miközben épp a Sparból léptem ki két zacskó tejjel és egy kiló kenyérrel. A szomszéd, Marika néni állt ott, karba tett kézzel, szemében vádló pillantással. – Azt mondta, három napja nem evett, adtam neki pár cukorkát.

A szívem összeszorult. Nem volt könnyű hetem. A bátyám, Bence, két napja hívott fel: – Alíz, nem tudom mit csináljak. Zsolt le akar menni a Balatonra, de mi vigyázunk a mamára. – Miért mondod ezt nekem? – kérdeztem ingerülten. – Talán te tudnád vállalni egy hónapra? – Tudod, hogy dolgozom! De jó, hozzátok át.

Bence örült, én kevésbé. A nagymamám, Ilonka néni, mindig is kemény asszony volt. Gyerekkoromban ő főzte a legfinomabb lecsót, de sosem volt túl gyengéd. Most viszont törékeny lett, néha elfelejtette, hol van, máskor pedig órákig csak nézett maga elé.

Az első este nálam csendben telt. Próbáltam beszélgetni vele:
– Mama, kérsz egy kis teát?
– Minek az nekem? Úgysem ér semmit már semmi – felelte halkan.

Másnap reggel munkába siettem. A szomszédasszony szólt rám: – Alízka, jól van a mama? Nem láttam ma reggel.
– Pihen – hazudtam. Valójában egész éjjel fent volt, sírdogált.

A munkahelyemen is nehéz volt koncentrálni. Folyton azon járt az eszem, vajon evett-e valamit, vagy csak ül az ablak előtt és várja a semmit. Délután hazaérve a konyhában találtam rá. Az asztalon egy kiborított bögre tej, mellette morzsák.
– Mama, ettél valamit?
– Nem emlékszem – suttogta.

Aznap este Bence felhívott:
– Hogy bírjátok?
– Nehéz… Nem tudom, hogy csináltad eddig.
– Hát… Zsolt sokat segített. De most pihenni akarunk.

Elöntött a düh. Miért csak én? Miért gondolják azt, hogy nekem könnyebb? Anyánk már rég meghalt, apánk sosem volt jelen. Mindig is én voltam az, aki összetartotta a családot.

A következő napokban próbáltam mindent megtenni. Főztem rántott levest, amit régen szeretett. De csak turkált benne.
– Mama, kérlek, egyél!
– Minek? Már úgyis mindegy.

Egy este sírva fakadtam előtte:
– Mama, nem bírom egyedül! Segíts nekem!
Ő csak megsimogatta a kezem:
– Drága Alízom… Én már csak terhet jelentek.

A szomszédok is egyre többet szóltak be: – Nem kéne otthonápolásra beadni? – kérdezte Marika néni. – Vagy legalább egy gondozót hívni?
De miből? Egyedül élek, albérletben. A fizetésem épphogy elég rezsire és kajára.

Egyik este Bence váratlanul beállított:
– Mi lenne, ha felváltva vigyáznánk rá?
– Most jut eszedbe? – csattantam fel. – Amikor már mindenki tudja a házban, hogy „éheztetem” a mamát?
– Ne haragudj… Csak nem tudtam máshogy megoldani.

Leültünk hárman az asztalhoz. Ilonka néni csak bámult maga elé.
– Mama, szeretünk téged – mondta Bence halkan.
– Akkor miért érzem magam ilyen egyedül? – kérdezte remegő hangon.

Aznap éjjel nem aludtam. Az ablakon át néztem a sötét udvart. Vajon hány családban játszódik le ugyanez? Hányan érzik magukat csapdában: az idősek is, meg azok is, akik gondozzák őket?

Másnap reggel eldöntöttem: segítséget kérek. Felhívtam a helyi önkormányzatot. Egy hét múlva kijött egy szociális gondozó. Nem oldotta meg minden problémánkat, de legalább valaki figyelt ránk.

Bence is többet jött. Néha Zsolt is segített. A mama állapota lassan romlott, de legalább nem volt egyedül.

Most itt ülök az ágyánál. Fogom a kezét. Már alig beszél. Néha rám mosolyog.

Vajon jól döntöttem? Vajon lehet-e igazságosnak lenni egy családban, ahol mindenki mást akar és mindenki mást bír elviselni?

Ti mit tennétek a helyemben?