Fiam árulása: Egy anya szíve darabokra hullik
– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem, Marci! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalra csaptam. A kezem remegett, a hangom elcsuklott. Marci csak állt ott, lesütött szemmel, a hátán az iskolatáskával, mintha bármelyik pillanatban el akarna menekülni.
– Anya, kérlek… csak beszélgettem vele. Nem csináltam semmi rosszat – suttogta.
– Nem csináltál semmi rosszat? Tizenöt évig nem érdekelte, hogy élsz vagy halsz! Most meg hirtelen fontos lettél neki? – A hangom egyre magasabbra emelkedett, éreztem, ahogy a könnyek fojtogatják a torkomat.
Azt hittem, már mindent kibírtam. Amikor Gábor, a férjem, elhagyott minket, Marci még csak egyéves volt. Akkoriban minden nap egy harc volt: az albérlet, a számlák, a bölcsődei díj, a munkahelyi túlórák. Gábor persze fizetett gyerektartást – de az alig volt elég a pelenkára és egy kis tejre. Aztán jött az óvoda, az iskola… és minden egyes szülői értekezleten egyedül ültem ott. Mindig azt mondtam magamnak: legalább van egy fiam, akiért érdemes küzdeni.
Most meg itt áll előttem, és azt mondja: „Apa szeretne találkozni velem.”
Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, miközben Marci szobájából halk zene szűrődött ki. Vajon mit mondott neki Gábor? Vajon mennyit tud azokról az évekről, amikor én sírva számoltam a forintokat a Sparban? Vagy amikor a szomszédtól kértem kölcsön, hogy legyen cipője télre?
Másnap reggel Marci már nem várt meg reggelizni. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Anyu, ne haragudj. Elmentem apával reggelizni.”
A kezem ökölbe szorult. Hogy lehet ilyen kegyetlen? Hogy felejtheti el mindazt, amit együtt átéltünk? Egész nap csak bolyongtam a lakásban. A telefon csörgött – Gábor hívott. Nem vettem fel.
Este Marci hazajött. Láttam rajta, hogy zavarban van.
– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
– Nincs miről beszélnünk – vágtam rá. – Ha ennyire fontos neked az apád, akkor beszélgess vele!
Marci arca eltorzult. Láttam rajta a fájdalmat, de akkor már nem érdekelt. Úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívemet.
A következő hetekben egyre távolabb kerültünk egymástól. Marci gyakran ment el délutánonként – néha napokig nem is láttam rendesen. A tanárai is jelezték, hogy visszahúzódóbb lett. A barátnőm, Zsuzsa próbált vigasztalni:
– Judit, ne légy ilyen kemény vele! Tizenöt éves… keresi önmagát. Talán csak kíváncsi az apjára.
– És én? Én nem számítok? – kérdeztem dühösen.
Egy este Marci sírva jött haza.
– Anya… apa azt mondta, hogy költözzek hozzá. De én nem akarok! Csak szerettem volna megismerni őt… De most mindenki haragszik rám.
A szívem összeszorult. Meg akartam ölelni, de valami visszatartott. Túl mély volt a seb.
– Ezt te hoztad magadra – mondtam hidegen.
Marci becsapta maga mögött az ajtót. Azóta alig beszélünk egymással. Ő próbál közeledni: néha főz nekem teát, vagy leül mellém a kanapéra egy filmhez. De én csak ülök némán, és érzem, ahogy mindketten egyre magányosabbak leszünk ebben a lakásban.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg árulás volt ez? Vagy csak egy fiú próbálja megtalálni az apját? De akkor miért fáj ennyire?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudnék valaha bocsátani neki? Vagy örökre elveszítettem azt a fiút, akit annyi évig egyedül neveltem fel?