„Miért pont én?” – Egy munkahelyi határvonal története

– Te, Anna, nem is gondoltam volna, hogy ilyen vagány vagy – mondta Gábor, miközben a kávéautomatánál álltunk. A hangja túl hangos volt, a tekintete túl sokáig időzött rajtam. A szívem hevesen vert, és hirtelen mindenki más hangja elhalkult az irodában. Nem tudtam, mit mondjak. Csak egy hete dolgozott nálunk, de már most úgy éreztem, mintha túl közel jött volna hozzám.

Aznap reggel még minden olyan egyszerűnek tűnt. Felkeltem, kávét főztem, és a villamoson végiggondoltam a napom: megbeszélés a főnökkel, egy új projekt leadása, és talán végre időben hazaérek. Nem számítottam rá, hogy Gábor – az új srác a pénzügyön – ennyire felkavarja majd az állóvizet.

Aztán ott állt előttem, és hirtelen minden szava személyes volt. – Hallottam, hogy elváltál – mondta félhangosan. – Az ilyen nők mindig izgalmasak. Nem akarsz este beülni velem valahova? – kérdezte, mintha csak arról érdeklődne, kérek-e cukrot a kávémba.

Megdermedtem. A válásom fájdalmas volt, még mindig hordozom a sebeit. Nem akartam erről beszélni a munkahelyemen, főleg nem egy idegennel. De Gábor nem értette a határokat. Az irodában mindenki hallotta a kérdését, és éreztem a kollégák pillantásait a hátamon.

– Köszönöm, de nem – mondtam halkan, próbálva megőrizni a nyugalmamat. – Ez most nem alkalmas.

Gábor csak nevetett. – Ugyan már, Anna! Egy ital nem a világ vége. Vagy félsz valamitől?

A kezem remegett, ahogy visszatettem a kávéscsészét az asztalra. Próbáltam nem mutatni az idegességemet. A főnököm, Judit épp akkor lépett be az irodába. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Vajon hallotta?

Aznap egész nap feszengtem. A kollégák suttogtak mögöttem: „Láttad Annát és Gábort? Vajon mi lesz ebből?” Mintha nem is én lennék, csak egy pletyka tárgya.

Este otthon ültem a kanapén, és újra lejátszottam magamban a jelenetet. Miért érzem magam bűnösnek? Hiszen én nem csináltam semmit! Csak dolgozni akarok, békében.

Másnap reggel Gábor újra próbálkozott. – Anna, gondold meg! Egy kis lazítás mindenkinek kell – mondta mosolyogva.

Ekkor már nem bírtam tovább. – Gábor, kérlek, hagyjuk ezt abba – mondtam határozottan. – Nem szeretnék veled találkozni munkaidőn kívül semmilyen formában.

A hangom remegett, de végre kimondtam. Gábor arca elkomorult. – Hát jó – morogta, majd elfordult.

A következő napokban érezhetően megváltozott a légkör az irodában. Gábor kerülte a tekintetemet, de néha mégis odaszólt valami csípőset: „Vannak nők, akik sosem tudnak lazítani.” A kollégák közül néhányan mellém álltak: „Jól tetted, Anna! Ne hagyd magad!” Mások viszont csak hallgattak vagy épp Gábor mellé álltak: „Nem kell mindent túlreagálni.”

A főnököm végül behívott egy beszélgetésre. – Anna, minden rendben? Úgy látom, feszült vagy mostanában.

Először haboztam, de aztán úgy döntöttem, őszinte leszek. Elmondtam Juditnak mindent: Gábor közeledését, a személyes megjegyzéseit és azt is, mennyire rosszul érzem magam emiatt.

Judit csendben hallgatott végig. – Tudod, Anna – mondta végül –, sok nő kerül ilyen helyzetbe. Fontos, hogy kiállj magadért. Meg fogom beszélni Gáborral is.

Megkönnyebbültem, de mégis maradt bennem egyfajta szégyenérzet. Vajon tényleg én reagáltam túl? Vagy csak arról van szó, hogy egy nőnek mindig alkalmazkodnia kell?

A következő hetekben Gábor visszavett a viselkedéséből. Judit beszélt vele; ezt onnan tudtam, hogy egyszer sem nézett rám többé úgy, mint korábban. Az irodai légkör lassan normalizálódott. De bennem ott maradt a félelem: mi lesz legközelebb? Hogy lehet úgy dolgozni egy közösségben, hogy közben megőrizzük önmagunkat?

Egy este anyukám hívott fel: – Kislányom, minden rendben veled? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában.

Elmeséltem neki mindent. Ő csak annyit mondott: – Tudod, Anna, mindig lesznek olyanok, akik átlépik a határokat. De te már megtanultad megvédeni magad.

Lehet, hogy igaza van. De vajon tényleg ilyen világban akarunk élni? Miért kell nekünk nőknek mindig harcolni azért, hogy tiszteletben tartsák a határainkat?

Talán nem csak nekem van ilyen tapasztalatom… Ti mit tennétek az én helyemben? Hogyan lehet egyszerre kedvesnek és határozottnak maradni egy ilyen helyzetben?