„A sógornőm mindent megkapott, mi pedig csak a csendet” – Egy családi örökség története

– Nem hiszem el, hogy ezt most komolyan mondod, Anikó! – csattant fel a hangom, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elnyomni a remegést a kezemben. Anyósom, Ilona néni, csak lesütötte a szemét, mintha szégyellné magát, de tudtam, hogy nem így van. Mellette ott ült a férjem, Gábor, aki némán bámulta a kávéscsészéjét. A sógornőm, Zsófi, persze elégedetten mosolygott.

– Ez nem ellenetek szól, csak… Zsófi most jobban rászorul – mondta Ilona néni halkan.

– Mégis mire? – kérdeztem élesen. – Mi is dolgozunk reggeltől estig, Gábor is két műszakban van a gyárban, én meg a könyvelőirodában húzom az igát. Mégis mindig Zsófi az, akinek minden jár.

A levegő megfagyott. Gábor végre rám nézett, de csak megrázta a fejét. Tudtam, hogy ő sem ért egyet az anyjával, de sosem volt elég bátor ahhoz, hogy szembeszálljon vele.

Aznap este hazafelé menet egyikünk sem szólt egy szót sem. A villamos ablakán bámultam kifelé, Budapest esti fényei elmosódtak a könnyeimtől. Az járt a fejemben: miért mindig mi vagyunk azok, akiknek be kell érniük kevesebbel?

Gábor családja sosem fogadott be igazán. Már az esküvőnkön is éreztem a távolságtartást. Ilona néni mindig Zsófit hozta fel példaként: „Bezzeg Zsófi milyen ügyes, milyen szorgalmas!” Pedig Zsófi sosem dolgozott igazán, mindig volt valami kifogása: „Most épp tanulok”, „Most épp babázok”, „Most épp pihenek.” Mi pedig közben fizettük az albérletet, spóroltunk minden filléren, és reménykedtünk, hogy egyszer majd nekünk is lesz egy saját otthonunk.

Aztán jött ez a nap. Ilona néni bejelentette: a házat Zsófi kapja. „Neki most nagyobb szüksége van rá.” Gábor arca eltorzult a dühtől és csalódottságtól, de csak annyit mondott: – Majd megoldjuk.

Otthon aztán kitört belőlem minden:

– Hogy lehetnek ennyire igazságtalanok? – kérdeztem Gábortól. – Te vagy a fiuk! Mindig ott voltál nekik! Amikor apád beteg lett, te jártál hozzá kórházba! Zsófi meg csak akkor jelent meg, ha pénz kellett neki.

Gábor csak ült az ágy szélén és hallgatott. – Nem akarok veszekedni – mondta végül halkan. – Ez az ő döntésük.

– És te ezt elfogadod? – kiabáltam rá. – Hát nem látod, hogy mennyire semmibe vesznek minket?

Aznap este külön ágyban aludtunk.

A következő hetekben egyre jobban eltávolodtam Gábor családjától. Már nem mentem át vasárnaponként ebédre, nem hívtam fel Ilona nénit névnapján sem. Gábor próbálta menteni a helyzetet:

– Ne haragudj rájuk, Anikó! Anyám mindig is féltette Zsófit. Sosem volt olyan erős, mint te.

– Ez nem kifogás! – vágtam rá. – Az igazságtalanságot nem lehet szeretettel magyarázni.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A főnököm, Márta néni egyszer félrehívott:

– Anikó, minden rendben otthon? Mostanában olyan feszült vagy.

– Semmi különös – hazudtam. De legbelül fortyogott bennem a düh és a keserűség.

Egy este aztán Gábor hazajött egy hírrel:

– Zsófiék beköltöztek anyámék házába. Anyám most náluk lakik.

– És mi lesz velünk? – kérdeztem keserűen.

– Majd veszünk egy kis lakást hitelre – mondta Gábor fáradtan.

– Hitelre? Mikor fogjuk azt kifizetni? Harminc év múlva? Addigra már nyugdíjasok leszünk!

Azt éreztem, hogy minden álmom szertefoszlott. Mindig hittem abban, hogy ha keményen dolgozunk és kitartunk egymás mellett, akkor előbb-utóbb nekünk is jár valami jó. De most úgy tűnt: vannak családokban olyan szabályok, amiket sosem lehet megérteni vagy megváltoztatni.

A barátnőm, Eszter egyszer azt mondta:

– Anikó, ne hagyd magad! Állj ki magatokért! Ha most lenyeled ezt is, mindig így lesz!

De én már belefáradtam a harcba. Egyre inkább magamba zárkóztam. Már nem beszéltem Gáborral sem erről. Csak mentem dolgozni nap mint nap, és esténként csendben ültem a kanapén.

Karácsonykor Gábor felvetette:

– Menjünk át anyámékhoz vacsorára!

– Nem megyek – mondtam határozottan. – Nem akarok úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Gábor szomorúan bólintott. Egyedül ment át hozzájuk.

Azóta sem beszéltem Ilona nénivel vagy Zsófival. Néha eszembe jutnak a régi idők: amikor még reménykedtem abban, hogy egyszer majd én is igazi családtag leszek náluk. De most már tudom: vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán.

Vajon tényleg ennyit ér egy élet munkája és szeretete? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Ti mit tennétek a helyemben?