Tizenhat év után újra egy fedél alatt: Amikor a múlt visszatér, és a család szétszakad

– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! – Balázs hangja remegett a telefonban. – Tizenhat évig nem törődött velünk, most meg csak úgy beállít, és te beengeded?

A konyhaasztalnál ültem, ujjaim között forogtam a teáscsészét. Az ablakon túl szürke, esős délután volt, a csendet csak a csöpögő eresz verte szét. Ernő a kanapén feküdt a nappaliban, sápadtan, mintha minden ereje elhagyta volna.

– Balázs, ő az apád – suttogtam. – Beteg. Nincs hova mennie.

– És amikor nekünk nem volt hova mennünk? Amikor elment? Akkor hol volt az apám? – kiabálta vissza a fiam.

A szívem összeszorult. Gergő csendben ült velem szemben, szemei a padlót pásztázták. Ő mindig is csendesebb volt, érzékenyebb.

– Anya, én nem tudom… – kezdte halkan. – Talán most segítenünk kellene neki. Mégiscsak a családunk része volt valaha.

Balázs felháborodottan felnevetett a vonalban. – Család? Ő már régen nem tartozik ide! Csak bajt hoz ránk újra!

Letettem a telefont. A kezem remegett. A múlt emlékei úgy törtek rám, mint egy vihar: a veszekedések, Ernő hirtelen haragja, az üres ágyak éjszakái, amikor magamhoz szorítottam a fiúkat, hogy ne hallják a sírásomat.

Ernő most ott feküdt néhány méterre tőlem, megtörten, mintha minden bűne súlya ránehezedett volna. Amikor megérkezett aznap reggel, alig ismertem rá: beesett arca, ősz haja, reszkető keze. Csak annyit mondott: „Judit, nincs hova mennem. Segítenél?”

Az első gondolatom az volt: miért pont most? Miért pont én? De aztán megláttam benne azt az embert, akit valaha szerettem – vagy legalábbis azt hittem, hogy szerettem.

A fiúk egész nap üzenetekkel bombáztak. Balázs dühös hangüzeneteket küldött: „Ne hagyd, hogy kihasználjon! Mindig ezt csinálta!” Gergő viszont este átjött. Leült mellém a konyhában.

– Anya, félsz tőle? – kérdezte halkan.

– Nem félek… csak attól tartok, hogy újra mindent összezavar – válaszoltam.

– Szerinted megváltozott? – nézett rám Gergő.

– Nem tudom. Talán csak öreg lett és beteg. Talán most először tényleg szüksége van ránk.

Aznap este Ernő felébredt az álmából. Felültem mellé.

– Judit… – suttogta rekedten. – Sajnálom. Mindent.

Nem tudtam mit mondani. Tizenhat év haragja és fájdalma nem múlik el egy bocsánatkéréstől. De ahogy ott ült mellettem, törékenyen és kiszolgáltatottan, valami megrezdült bennem.

A következő napokban Balázs nem jött át. Gergő viszont segített: főzött levest Ernőnek, beszélgetett vele. Néha láttam rajta is a haragot – de inkább szomorúság volt az arcán.

Egyik este Balázs mégis megjelent. Az ajtóban állt, karba tett kézzel.

– Mit keres még mindig itt? – kérdezte ridegen.

– Balázs… – kezdtem.

– Nem érdekel! – vágott közbe. – Anya, te mindig mindenkinek megbocsátasz! És mi lesz velünk? Mi lesz velem?

A könnyeim kicsordultak. Odamentem hozzá, megfogtam a kezét.

– Fiam… én csak azt szeretném, ha egyszer végre béke lenne köztünk. Ha nem csak a múltat látnánk egymásban.

Balázs elhúzta a kezét.

– Én nem tudok megbocsátani neki! Soha!

Aznap este Ernő halkan szólt hozzám:

– Judit… ha akarod, elmegyek holnap. Nem akarok több bajt okozni.

Ránéztem. Láttam rajta a félelmet és a szégyent is.

– Maradj még egy kicsit – mondtam végül. – De beszélned kellene Balázzsal is.

Másnap reggel leültek egymással szemben a nappaliban. A levegő szinte vibrált közöttük.

– Miért mentél el? – kérdezte Balázs halkan.

Ernő sokáig hallgatott.

– Gyáva voltam – mondta végül. – Féltem attól, hogy rossz apa vagyok. És tényleg az voltam.

Balázs csak bólintott. Nem szólt többet.

Azóta eltelt néhány hét. Ernő állapota kicsit javult; néha már mosolyog is Gergő viccein. Balázs ritkábban jön át, de amikor igen, csendben ül le az asztalhoz.

Éjszakánként sokat gondolkodom: helyesen döntöttem-e? Megérdemli-e Ernő ezt az esélyt? Vagy csak újra sebeket tépek fel mindannyiunkban?

Néha azt kívánom, bárcsak valaki megmondaná: mikor kell megbocsátani és mikor kell védeni magunkat és a gyerekeinket? Vajon lehet-e újrakezdeni ennyi év után? És ha igen… ki fizeti meg az árát?