Anyósom árnyékában: Egy budapesti család harca a békéért

– Már megint hol van a kávéscsészém? – harsant fel Irma néni hangja a konyhából, ahogy éppen a reggeli kakaót kevertem a kisfiamnak, Marcinak. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ebből megint veszekedés lesz. – Nem láttad véletlenül, Zsuzsa? – kérdezte, miközben belépett, és szúrós szemmel nézett rám.

– Nem, Irma néni, szerintem a felső polcon van – próbáltam nyugodtan válaszolni, de már előre éreztem a vihar közeledtét.

– Mindennek megvan a helye ebben a házban! – csattant fel. – Amióta itt laktok, semmi sincs ott, ahol lennie kell! – A hangja élesen visszhangzott a csendes lakásban. Marci ijedten rám nézett.

Ez volt a mindennapjaink: apró dolgokból hatalmas viták. Amikor négy éve hozzámentem Gáborhoz, azt hittem, egy szerető család tagja leszek. De amikor megszületett Marci, és anyagi okokból Irmához költöztünk be a XIII. kerületbe, minden megváltozott. Irma özvegy volt, egyedül élt a háromszobás lakásban, és örült, hogy nem lesz egyedül. Legalábbis ezt mondta.

Az első hónapokban még próbáltam alkalmazkodni. Mindig megkérdeztem tőle, hogy segíthetek-e valamiben, főztem rá is, és igyekeztem rendet tartani. De Irma sosem volt elégedett. Ha elmosogattam, azt mondta, rosszul csinálom. Ha kitakarítottam, biztosan kihagytam valamit. Egy alkalommal még azt is szóvá tette, hogy túl sok vizet használok felmosáskor.

A legrosszabbak azok a napok voltak, amikor Gábor későn ért haza a munkából. Ilyenkor Irma leült mellém a nappaliban, és elkezdte sorolni a panaszkodásait:

– Tudod, Zsuzsa, én sosem így neveltem a fiamat. Ő mindig rendes volt, sosem hagyta szanaszét a dolgait. Most meg… – jelentőségteljesen rám nézett.

Próbáltam nyelni a könnyeimet. Nem akartam veszekedni előtte, de egy idő után már nem bírtam tovább.

– Irma néni, mi is igyekszünk alkalmazkodni. Nem könnyű három generációnak együtt élni – mondtam egyszer halkan.

– Akkor menjetek el! – vágta rá dühösen. – Ez az én lakásom!

Gábor ilyenkor mindig próbált közvetíteni:

– Anya, kérlek… Zsuzsa is fáradt. Próbáljunk meg békében élni!

De Irma hajthatatlan volt. Egyik este, amikor Marci már aludt, Gábor leült mellém az ágy szélén.

– Meddig bírjuk ezt még? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – suttogtam vissza –, de Marci miatt nem akarom tovább húzni.

A következő napokban egyre gyakoribbak lettek a veszekedések. Egy vasárnap reggel Irma berontott a szobánkba:

– Elég volt! Tegnap láttam, hogy az én törölközőmet használtad! Ez már sok! Nem bírom tovább! Vagy ti mentek el, vagy én!

Gábor felugrott az ágyból:

– Anya! Ez nem igazságos! Zsuzsa nem csinált semmit!

Irma csak legyintett:

– Mindig őt véded! A saját anyádat elárulod egy nő miatt!

Aznap este Gáborral leültünk beszélgetni.

– Zsuzsa, keresünk egy albérletet. Nem érdekel, mennyire lesz nehéz. Nem akarom, hogy Marci ebben nőjön fel.

Két hét múlva már egy kis zuglói albérletben laktunk. Kicsi volt és drága, de végre nyugalom volt. Az első este csendben ültünk le vacsorázni.

– Hiányzik valami? – kérdezte Gábor halkan.

– Csak az érzés hiányzik… hogy tartozunk valahová – válaszoltam könnyes szemmel.

Azóta eltelt fél év. Irma néha felhívja Gábort, de velem nem beszél. Marci néha kérdezi: „Mikor megyünk vissza nagyihoz?” Ilyenkor csak annyit mondok: „Majd egyszer.”

Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg én voltam-e a hibás? Lehetett volna másképp? Vagy vannak helyzetek, amiket egyszerűen nem lehet megoldani?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani az ilyen sebeket? Vagy jobb végleg elengedni?