„Anya megígérte a családi házat az esküvőnk után” – Aztán bejelentette a válását, és hogy megtartja a házat
– Nem hiszem el, hogy ezt most mondod, anya! – kiáltottam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A friss házasságom első heteiben jártam, amikor anyám leültetett, hogy „fontos dolgot” beszéljünk meg. Azt hittem, talán egy régi családi receptet akar átadni vagy valami kedves emléket idéz fel az esküvőmről. Ehelyett kimondta azt a mondatot, ami örökre megváltoztatta az életemet: „Elválok apádtól, és megtartom a házat.”
A világom egy pillanat alatt darabokra hullott. Az elmúlt hónapokban minden arról szólt, hogy Gergővel – a férjemmel – hogyan fogjuk berendezni a gyerekkorom otthonát. Anyám már évekkel ezelőtt megígérte, hogy az esküvőnk után mi költözhetünk be, hiszen ők úgyis kisebbe akarnak menni. Minden barátunknak elmeséltem, mennyire hálás vagyok ezért. Most viszont ott ültem, és csak néztem anyám arcát, amin nem láttam megbánást.
– De hát… ezt nem teheted! – suttogtam. – Megígérted! Gergő is ezért mondott le az albérletről…
Anyám sóhajtott. – Tudom, Lilla, de most minden más lett. Apáddal már évek óta nem működik köztünk semmi. Szükségem van valamire, ami az enyém. Ez a ház… ez maradt nekem.
A szavak úgy csapódtak belém, mint egy pofon. Gyerekkoromban mindig azt hittem, anya és apa mindent együtt csinálnak majd végig. Most viszont anya arca kemény volt, szemei alatt sötét karikák húzódtak.
Aznap este Gergővel órákig vitatkoztunk. – Nem akarok visszamenni anyámékhoz! – fakadt ki Gergő. – Megígérték nekünk azt a házat! Most mit csináljunk?
– Nem tudom… – suttogtam könnyek között. – Nem tudom.
A következő hetekben minden megváltozott. Apám csendes lett, mintha eltűnt volna belőle az életkedv. Egy este leült mellém a nappaliban.
– Lilla, anyád döntött. Én elmegyek innen. De te ne haragudj rá… neki is nehéz.
– De apa… mi lesz veled? És velünk?
– Majd megoldjuk valahogy – mondta halkan.
A családunk darabokra hullott. Anyám egyre zárkózottabb lett, apám pedig albérletbe költözött egy panelházba Kőbányán. Gergővel kénytelenek voltunk visszaköltözni az ő szüleihez Zuglóba, ahol minden nap úgy éreztem magam, mint egy idegen.
Az egyik vasárnap délután anyám felhívott.
– Lilla, beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.
– Miről? – kérdeztem fásultan.
– Sajnálom, hogy így alakult… de muszáj volt magamra gondolnom egyszer az életben.
– És ránk? Rám? Gergőre? Az ígéretedre?
Csend lett a vonalban.
– Tudom, hogy haragszol rám… de egyszer talán megérted.
Letettem a telefont. Aznap este először gondoltam arra: vajon tényleg önző vagyok-e, amiért haragszom rá? Vagy neki volt igaza?
Az idő telt. Gergővel egyre több feszültség volt köztünk. Ő úgy érezte, hogy az én családom miatt kerültünk ebbe a helyzetbe. Én pedig minden nap azon rágódtam: vajon mit rontottam el? Miért pont most kellett mindennek szétesnie?
Egy este Gergő anyukája odajött hozzám.
– Lilla, tudom, hogy nehéz most minden… de talán újrakezdhetnétek valahol máshol. Nem kell mindig a múltba kapaszkodni.
A szavai mélyen elgondolkodtattak. Miért ragaszkodom annyira ahhoz a házhoz? Talán mert abban reménykedtem, hogy ha ott élünk majd, minden olyan lesz, mint régen: biztonságos és kiszámítható.
De már semmi sem volt olyan.
Végül Gergővel úgy döntöttünk: keresünk egy kis lakást magunknak Újpesten. Nem volt könnyű: kevés pénzünk volt, és minden nap újabb kompromisszumokat kellett kötni. De legalább együtt voltunk.
Anyámmal hónapokig nem beszéltem. A karácsonyt külön töltöttük: ő egyedül maradt a nagy házban, apám pedig nálunk vacsorázott.
Az ünnepek után kaptam egy levelet anyámtól:
„Drága Lilla! Tudom, hogy megbántottalak. De szeretném, ha egyszer eljönnél hozzám beszélgetni. Hiányzol.”
Sokáig néztem a levelet. Végül elmentem hozzá egy hideg januári estén. A ház üres volt és csendes.
– Sajnálom – mondta anyám könnyes szemmel. – Nem akartam elvenni tőled az otthonodat… csak végre magamra akartam gondolni.
– Értem már – válaszoltam halkan. – De nekem is fájt.
Hosszú beszélgetés után először éreztem azt: talán egyszer újra család lehetünk – másképp, mint régen.
Most itt ülök az új lakásunkban Gergővel, és néha még mindig hiányzik a régi otthon biztonsága. De talán nem is a ház hiányzik igazán… hanem az az érzés, hogy minden rendben lesz.
Vajon tényleg önző dolog néha magunkat választani? Vagy csak így lehet túlélni egy család széthullását? Ti mit tennétek a helyemben?