„Miért nem vártál rám?” – Egy újdonsült anya küzdelme a káoszban

– Gábor, hol van a pelenkázó? – kérdeztem remegő hangon, miközben a karomban tartottam a síró kisfiamat. A lakásban mindenhol ruhák, üres pizzásdobozok és szétdobált játékok hevertek. A szobában fojtogató volt a rendetlenség szaga, mintha az elmúlt napokban senki sem törődött volna semmivel.

Gábor a kanapén ült, kezében a telefon, és csak félig fordult felém. – Ott van valahol a hálóban, nem tudom pontosan. Majd mindjárt megkeresem – mondta, de a hangjában nem volt sürgetés.

A szívem összeszorult. Kilenc hónapig vártam ezt a pillanatot. Elképzeltem, ahogy hazajövünk a kórházból, Gábor mosolyogva vár minket, mindent előkészített: tiszta ágynemű, babaágy, pelenkázó, egy csokor virág az asztalon. Ehelyett most úgy éreztem magam, mint egy betolakodó egy idegen lakásban.

– Nem hiszem el… – suttogtam magam elé, miközben próbáltam megnyugtatni a kisfiamat. – Gábor, legalább egy kis rendet csinálhattál volna! Tudod, mennyire féltem ettől az egésztől…

– Ne kezdjük már megint! – vágott vissza ingerülten. – Egész héten dolgoztam, aztán még idegeskedjek is? Majd holnap rendet rakok.

A könnyek végigfolytak az arcomon. A hormonok, a fáradtság és a csalódás összecsapott felettem. Anyám hangja csengett a fejemben: „Kislányom, készülj fel rá, hogy minden megváltozik!” De arra nem készített fel senki, hogy ennyire egyedül leszek.

Az első éjszaka otthon maga volt a pokol. A baba sírt, én sírtam, Gábor pedig horkolt mellettünk. Hajnalban már nem bírtam tovább: felhívtam a nővéremet.

– Zsuzsi, kérlek… gyere át. Nem bírom egyedül – zokogtam bele a telefonba.

Tíz perc múlva már ott volt. Amint belépett, körbenézett és felsóhajtott.

– Hát ez… – kezdte volna, de inkább csak átölelt.

Ő segített először rendet rakni. Közben halkan beszélgettünk.

– Tudod, Vera – mondta –, Gábor sosem volt az a gondoskodó típus. De azt hittem, most majd felnő a feladathoz.

– Én is – válaszoltam keserűen. – De úgy érzem, mintha minden rám szakadt volna. Mintha csak én lennék felelős ezért az egészért.

Zsuzsi bólintott. – Sokan így érezzük az elején. De beszélned kell vele. Nem lehet így tovább.

A következő napokban próbáltam beszélni Gáborral. Mindig talált kifogást: munka, fáradtság, „majd holnap”. Egy este azonban betelt a pohár.

A baba lázas lett. Kétségbeesetten próbáltam elérni a gyerekorvost, miközben Gábor a számítógép előtt játszott.

– Gábor! Segíts már! – kiabáltam rá.

– Mit akarsz tőlem? Nem értek hozzá! – vágta rá dühösen.

– De ez a te fiad is! Nem hagyhatsz magamra mindenben! – zokogtam.

Csend lett. Gábor csak nézett rám, mintha most először látná igazán az arcomat.

Aznap este először mondta ki: – Sajnálom… Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni. Félek attól, hogy elrontom.

Leültem mellé és sírva fakadtam. – Én is félek. De legalább próbáljuk meg együtt…

Azóta eltelt három hét. Nem lett minden tökéletes. Vannak jobb napok és rosszabbak is. Gábor néha segít, néha visszaesik a régi mintába. Én pedig minden nap küzdök magammal: hogy elég jó anya vagyok-e, hogy jó döntés volt-e mindent így csinálni.

A legnehezebb mégis az volt elfogadni: nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Az anyaság nem csak boldogság és rózsaszín babaszoba; sokszor inkább magányos harc egy olyan világban, ahol mindenki azt várja tőled, hogy mosolyogj és helytállj.

Most itt ülök a kanapén, ölemben alszik a kisfiam. Nézem Gábort, ahogy csendben pakolgatja el a játékokat. Talán egyszer majd tényleg csapat leszünk.

De vajon hányan érzik még így magukat? Hány anya marad magára otthon a káoszban? És vajon mikor tanuljuk meg végre kimondani: segítségre van szükségem?