„Miért csak neki jár?” – Egy testvérharc a családi igazságtalanság árnyékában

– Anyu, tényleg nem gondolod, hogy ez egy kicsit igazságtalan? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel görcsösen markoltam a teásbögrét. Anyám csak sóhajtott, és a szemét lesütötte. Réka, a húgom, ott állt mögötte, szinte diadalmas mosollyal az arcán.

Aznap este tudtam meg, hogy anyám Rékának adott hárommillió forintot, hogy megvehesse az első lakását Zuglóban. Nekem semmit sem mondott erről előre. Csak amikor Réka boldogan újságolta, hogy végre lesz saját otthona, derült ki az egész. Ott ültem, 34 évesen, albérletben, két munkahely között zsonglőrködve, és hirtelen úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a családban.

Gyerekkorunkban mindig azt mondták: „Nálunk nincs kivételezés.” Apám korán meghalt, anyám egyedül nevelt minket. Mindig próbált mindkettőnknek mindent megadni. De most úgy éreztem, mintha valami láthatatlan fal nőtt volna közénk.

– Tudod jól, hogy Rékának most nagyobb szüksége volt rá – mondta anyám halkan. – Te mindig erősebb voltál, Zsófi. Mindig megoldottad magadnak.

Ez a mondat úgy vágott belém, mint a kés. Erősebb? Vagy csak kevésbé fontos? Réka mindig is az volt, aki elesett, akit meg kellett menteni. Én voltam az „okos”, aki jó jegyeket hozott haza, aki nem panaszkodott. De most először éreztem igazán: engem ezért büntetnek.

Réka rám nézett.
– Zsófi, ne haragudj már! Neked úgyis minden sikerül. Nekem most tényleg kellett ez a segítség.

Azt hittem, felrobbanok.
– És nekem nem? Nekem nem kell segítség? Vagy csak annyira megszoktátok, hogy mindent kibírok?

A következő napokban kerültem őket. Nem hívtam fel anyámat, Rékával sem beszéltem. A munkahelyemen is feszültebb lettem, minden apróság kiborított. Egyik este a barátnőm, Dóri próbált vigasztalni.
– Zsófi, lehet, hogy anyukád tényleg azt hiszi, neked nincs szükséged rájuk. Néha az emberek nem látják a másik fájdalmát.

De én nem tudtam elengedni ezt az érzést. Minden alkalommal, amikor Réka új lakásáról posztolt a Facebookon – „Köszönöm anyunak!” –, összeszorult a gyomrom. Miért nem vagyok elég fontos?

Egy hét múlva anyám felhívott.
– Zsófi, beszélhetnénk? Kérlek.

Elmentem hozzájuk vasárnap ebédre. A lakásban feszültség vibrált. Anyám idegesen törölgette a kezét a kötényébe.
– Tudom, hogy megbántottalak – kezdte végül. – De hidd el, nem akartam igazságtalan lenni.

– Akkor miért nem szóltál? Miért nem kérdezted meg, nekem mire lenne szükségem?

Anyám szeme megtelt könnyel.
– Féltem attól, hogy nemet mondasz. Hogy azt mondod: „Anya, nekem nincs szükségem segítségre.” Mindig olyan erősnek tűntél…

– Azért mert erős vagyok kívülről, még lehetek gyenge belül – suttogtam.

Réka is ott ült az asztalnál. Csendben figyelt minket.
– Zsófi… ha akarod, visszaadom a pénz felét – mondta halkan.

– Nem kell a pénzed – vágtam rá dühösen. – Nem erről van szó! Csak azt szeretném érezni, hogy engem is ugyanannyira szerettek.

A családi ebéd csendben telt tovább. Anyám próbált kedveskedni: kedvenc sütimet sütötte, de már nem tudtam ugyanazzal a szeretettel nézni rájuk. Valami eltört bennem azon az estén.

Azóta is keresem a választ: hogyan lehet megbocsátani egy ilyen igazságtalanságot? Hogyan lehet újra bízni abban, aki egyszer már elfelejtett?

Talán sosem fogom teljesen feldolgozni ezt az érzést. De vajon tényleg túl sokat várok el? Vagy jogosan érzem magam mellőzöttnek? Mit tennétek ti a helyemben?