Az ajándék ára: Egy anyós titkai és egy család harca a boldogságért

– Már megint üres kézzel jöttél, Katalin? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett az elfojtott düh miatt. Az ebédlőasztalnál ültem, Lili mellettem, a férjem, Gábor velem szemben, és anyósom, Katalin, aki épp a húslevest kanalazta, mintha semmi sem történt volna.

Katalin felnézett rám, szemeiben az a jól ismert, hűvös közöny csillant. – Drága, tudod, hogy mostanában nehéz idők járnak. Nem futja mindenre – mondta, miközben a gyűrűi csillogtak az ujján, és a táskájából kivillant egy vadonatúj okostelefon.

Lili csendben ült, az ölében szorongatta a régi plüssmaciját. Tudtam, hogy várta a nagymamájától az apró figyelmességet – egy csokit, egy könyvet, bármit. De Katalin sosem hozott semmit. Pedig mindenki tudta a családban: Katalin nem szűkölködik. A város egyik legdrágább lakóparkjában él, rendszeresen jár színházba és wellness hétvégékre. Csak éppen az unokájára nem költ.

Gábor rám villantotta a „ne kezdj veszekedni” pillantását. De már nem bírtam tovább. – Lili egész héten arról beszélt, hogy jössz. Tudod, mennyire örülne egy kis meglepetésnek? – próbáltam higgadt maradni.

Katalin letette a kanalat. – Nem az ajándékoktól lesz boldog egy gyerek. Inkább tanítsd meg neki, hogy becsülje meg azt, amije van – mondta szárazon.

A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt tőle? És hányszor láttam, ahogy másoknak bőkezűen adakozik? A templomban rendszeresen adományozott, a barátnőinek drága ajándékokat vett. Csak Lili maradt ki mindig mindenből.

Az ebéd után Gábor kiment cigarettázni az erkélyre. Katalin a nappaliban ült le, és elővette a telefonját. Lili odament hozzá.

– Mama, mesélsz nekem? – kérdezte reménykedve.

Katalin fel sem nézett. – Most dolgom van, kicsim. Menj játszani anyával.

Lili csalódottan visszasétált hozzám. Megöleltem, és éreztem, ahogy remeg a kis teste.

Este Gáborral összevesztünk. – Miért kell mindig beleszólnod? Anyám ilyen. Nem fog megváltozni! – kiabálta.

– De Lili szenved tőle! Nem látod? Miért nem lehet egyszer az unokájának örömet szerezni? – sírtam.

Gábor csak legyintett. – Felnőtt nő vagy. Oldd meg magadnak.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. A plafont bámultam, miközben Lili szuszogása betöltötte a szobát. Vajon mit tanítok neki ezzel? Hogy el kell fogadni a szeretet hiányát? Hogy mindig csak várni kell valamire, ami sosem jön el?

Másnap reggel Lili rajzolt egy képet Katalinnak: egy nagy piros szívet és aláírta: „Szeretlek Mama.” Amikor átadtuk neki, Katalin csak annyit mondott: – Szép lett. Tedd ki a hűtőre.

Aztán elment anélkül, hogy visszanézett volna.

Hetekig gyötört a gondolat: hogyan mondjam el neki, hogy amit tesz – vagy inkább nem tesz –, az fájdalmat okoz? Hogy Lili nem pénzt vagy drága játékokat akar, csak egy kis figyelmet?

Végül egy vasárnap délután összeszedtem minden bátorságomat. Felhívtam Katalint.

– Szeretnék beszélni veled – mondtam remegő hangon.

– Miről lenne szó? – kérdezte gyanakodva.

– Arról, hogy Lili nagyon várja tőled a szeretetet. Nem ajándékokat kérek tőled, hanem azt, hogy érezze: fontos neked. Egy ölelés, egy közös mese… bármi.

Hosszú csend volt a vonalban.

– Nem tudom, mit vársz tőlem – mondta végül fásultan. – Én ilyen vagyok.

Letettem a telefont és sírtam. Nem magam miatt – Lili miatt. Mert tudtam: vannak sebek, amiket nem lehet begyógyítani néhány kedves szóval vagy ajándékkal.

Azóta próbálom megtanítani Lilinek: az igazi érték nem mindig látható kívülről. De néha magam is elbizonytalanodom: vajon elég vagyok-e neki egyedül?

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet feldolgozni azt, ha valaki ennyire távol marad attól, akit szeretnie kellene?