„Osztozzunk a hűtőn!” – Egy magyar család mindennapi harcai egy fedél alatt

– Már megint ki ette meg a túrórudit? – csattant fel Marika néni hangja a konyhából. A hajnali csendben úgy hasított belém ez a kérdés, mint egy éles kés. Épp csak felébredtem, Lénát próbáltam visszaaltatni, amikor meghallottam az anyósom dühös toporzékolását.

– Nem tudom, Marika néni – szóltam ki fáradtan –, de szerintem beszéljünk erről reggel, jó?

– Most! – vágta rá. – Mindig ez van! Az én dolgaim eltűnnek, a hűtőben semmi sincs a helyén! Ez így nem mehet tovább!

A konyhába mentem. Gábor még aludt, Léna az ölemben nyöszörgött. Marika néni ott állt a hűtő előtt, karba tett kézzel, szemében villámok cikáztak.

– Nézd meg! – mutatott a polcokra. – Az én joghurtjaim mögött ott van a te tejfölöd, a Gábor kolbásza megint az én zöldségeimre van dobva! Hogy lehet így élni?

Sóhajtottam. Ez már nem az első ilyen vita volt. Négy éve költöztünk ide Gáborral, amikor megszületett Léna. Akkor még azt hittem, majd összeszokunk. De minden nap újabb csata: ki mikor fürdik, ki mennyi vizet használ, ki mennyi áramot fogyaszt. És persze: ki mit tesz a hűtőbe.

– Szerintem osszuk fel a polcokat – mondtam végül halkan. – Mindenkinek legyen saját része. Így nem keverednek össze a dolgok.

Marika néni arca eltorzult. – Hogy mi? Hogy én külön polcra tegyem az ételeimet? Mintha idegenek lennénk egymásnak? Tudod, hogy én még főiskolán sem osztoztam senkivel semmin! Az én házamban ilyen szabályokat ne vezess be!

Gábor ekkor jelent meg pizsamában az ajtóban. – Mi ez a hangzavar? – kérdezte álmosan.

– A feleséged szerint külön polc kellene mindenkinek! – vágta rá Marika néni.

Gábor rám nézett, majd anyjára. Láttam rajta: legszívesebben visszafordulna aludni.

– Anya, ez nem olyan nagy dolog…

– Dehogynem! – csattant fel Marika néni. – Ez azt jelenti, hogy már nem vagyunk család! Hogy mindenki csak magának él! Ezért dolgoztam egész életemben? Hogy most ilyen ridegség legyen?

Éreztem, ahogy elönt a düh és a tehetetlenség. Nem akartam rideg lenni. Csak egy kis rendszert szerettem volna ebbe a káoszba. De Marika néni minden próbálkozásomat támadásnak vette.

A nap további része csendben telt. Gábor egész nap dolgozott; én próbáltam Lénával játszani, de közben folyamatosan éreztem anyósom neheztelő pillantásait. Ebédnél is csak annyit mondott: – Remélem, legalább ezt nem az én polcomról vetted.

Este Gábor leült mellém.

– Tudom, hogy nehéz – mondta halkan. – De most nincs más lehetőségünk. Az én fizetésem kevés, te meg…

– Tudom – vágtam közbe keserűen. – Egy könyvtáros fizetéséből nem tudunk albérletet fizetni. De meddig lehet ezt így bírni?

Gábor csak vállat vont.

Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy Léna sír. Kimentem vele a konyhába vizet adni neki. Ott találtam Marika nénit is: egyedül ült az asztalnál, kezében egy régi fényképet nézegetett.

– Tudod… – kezdte halkan –, amikor fiatal voltam, sosem kellett senkivel osztoznom semmin. Mindig mindent magamnak intéztem. Most meg… mindenki itt van körülöttem, mégis olyan egyedül érzem magam.

Leültem mellé.

– Én sem akartalak megbántani – mondtam csendesen. – Csak szeretném, ha mindenkinek könnyebb lenne.

Sokáig ültünk ott némán. Aztán Marika néni megszorította a kezem.

– Talán igazad van… Talán tényleg kell egy kis rend.

Másnap reggel együtt pakoltuk át a hűtőt: mindenkinek lett egy saját polca. Nem oldott meg mindent varázsütésre, de legalább egy apró lépést tettünk egymás felé.

Azóta is vannak viták: ki mennyit fizet a rezsibe, ki mikor főzhet, ki mennyi időt tölthet a fürdőben. De valahogy mégis könnyebb lett minden.

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar család él így együtt, egymás idegein táncolva? Meddig lehet bírni ezt az összezártságot? És vajon tényleg csak ennyi kellene: egy kis beszélgetés és néhány felosztott polc?