Könnyek és Vádak: Egy Magyar Család Széthullása

– Alexa, ezt most már tényleg nem bírom tovább! – csattant fel anyám, miközben a porcelán csészét olyan erővel tette le az asztalra, hogy az majdnem elrepedt. – Te mondtad, hogy én vezessem ezt a házat, de ha mindenbe belekötsz, akkor csináld te magad! – A hangja remegett a düh és a sértettség keverékétől.

Ott álltam a konyha közepén, kezemben egy félbevágott paprika, és csak néztem rá. A szívem hevesen vert, de nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. Az egész életem egyetlen nagy kompromisszum volt – mindig azt tettem, amit ő akart. Most mégis én lettem a hálátlan.

Gyerekkoromban mindenki irigyelt. A barátnőim, Zsófi és Réka mindig azt mondták: „Neked minden megvan! Új telefon, márkás ruhák, különóra különóra hátán.” De csak Vivi mondta ki egyszer az igazat: „Nem irigyellek. Ilyen szülőkkel élni pokol lehet. Mindent ők döntenek el helyetted.” Akkor még nem értettem igazán, mire gondol.

Az apám mindig csendben volt. Ha anyám felemelte a hangját, ő csak újságot olvasott vagy kiment cigizni az erkélyre. Soha nem állt mellém. Egyedül anyám akaratának kellett megfelelnem: zongoraóra, angol tanfolyam, balett. Ha valamit nem akartam, csak annyit mondott: „Majd később hálás leszel érte.”

Most huszonhárom éves vagyok, és még mindig otthon lakom. Egyetemre járok – természetesen jogra, mert anyám szerint „az egy tisztességes szakma”. A barátaim már albérletben élnek, buliznak, utaznak. Én pedig minden este hatra hazaérek, hogy vacsorát főzzek és rendet tartsak. Anyám ugyanis tavaly „átadta” nekem a háztartást – legalábbis ezt mondja mindenkinek.

De valójában mindenbe beleszól. Ha máshogy hajtogatom a törölközőt, ha nem úgy főzöm a lecsót, ahogy ő szereti, ha elfelejtek virágot venni a nagymamának – mindent szóvá tesz. És most itt állunk egymással szemben, két idegenként.

– Alexa, te soha semminek nem tudsz örülni! – folytatta anyám. – Más lányok örülnének, ha ilyen otthonuk lenne! Te csak panaszkodsz!

– Én nem panaszkodom – suttogtam –, csak szeretném végre eldönteni, hogy mit akarok csinálni az életemmel.

– Hálátlan vagy! – kiáltotta anyám könnyes szemmel. – Mindent feláldoztam érted! Apáddal soha nem mentünk nyaralni, hogy neked mindened meglegyen! És most ezt kapom cserébe?

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Tudtam, hogy igaza van – tényleg mindent megtettek értem. De azt is tudtam: soha nem kérdezték meg, mit szeretnék igazán.

Aznap este anyám becsapta maga mögött az ajtót és elment otthonról. Apám rám nézett a nappali ajtajából:

– Hagyd most anyádat. Majd lenyugszik.

– De mi lesz így velünk? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom – sóhajtott –, de valamit változtatni kell.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: tényleg én vagyok a rossz gyerek? Vagy csak végre szeretnék levegőt venni?

Másnap reggel anyám nem jött haza. Felhívtam Zsófit sírva:

– Nem bírom tovább ezt az egészet! Miért érzem magam bűnösnek azért, mert önálló akarok lenni?

– Mert nálunk így nevelnek – mondta Zsófi keserűen. – Nálunk is mindig azt mondják: „Majd ha te is anya leszel, megérted.”

A napok teltek, anyám nem jelentkezett. Apám egyre feszültebb lett. A házban csend honolt; hiányzott az állandó zsörtölődés is.

Egy hét múlva anyám hazajött. Sápadt volt és fáradt.

– Alexa – mondta halkan –, lehet, hogy túl sokat vártam tőled. De félek… félek attól, hogy ha elengeded a kezemet, elveszítelek.

Odamentem hozzá és átöleltem.

– Nem vesztesz el – suttogtam –, de hagyj egy kicsit önállónak lenni.

Azóta próbálunk új szabályokat alkotni. Nem könnyű. Minden nap harc: magammal és vele is.

De vajon tényleg hálátlan vagyok? Vagy csak végre önmagam akarok lenni? Ti mit gondoltok erről?