Anyósom udvarlója a nappalinkban – Egy összezárt család története

– Már megint itt van? – suttogtam a férjemnek, miközben a konyhában próbáltam elkerülni, hogy meghallják a hangomat. A nappaliból nevetés szűrődött át, anyósom és az új udvarlója, Lajos bácsi hangja. A kisfiam, Marci, a szobájában játszott, de néha kinézett, mintha ő is érezné a feszültséget.

Nem egészen így képzeltem el a családi életet. Amikor három éve összeköltöztünk anyósommal, mert az ő lakását elvitte a bank, azt hittem, csak átmeneti lesz. De azóta is négyen élünk ebben a kétszobás pesti panelban. Már megszoktam, hogy nincs saját terünk, hogy a fürdőszobára várni kell reggelente, és hogy mindenki mindent hall. De arra nem voltam felkészülve, hogy egyszer csak egy idegen férfi is beköltözik az életünkbe.

– Nem tudom, mit csináljak – mondtam halkan Gábornak. – Már harmadszor alszik itt a héten. Nincs egy nyugodt percünk sem.

Gábor csak vállat vont. – Anyám is ember. Jogában áll boldognak lenni.

– Persze, de mi is azok szeretnénk lenni! – csattantam fel, majd gyorsan visszavettem a hangerőből. – Nem lehetne legalább megbeszélni vele?

Gábor sóhajtott. – Majd én beszélek vele.

De nem beszélt. És Lajos bácsi maradt. Ott ült esténként a kanapén, nézte a tévét, hangosan kommentálta a híreket, mintha csak ő lenne otthon. Anyósom ragyogott mellette, mintha húsz évet fiatalodott volna. Néha együtt főztek, és ilyenkor minden edény elfoglalta a konyhát. Marci egyszer megkérdezte tőlem: „Anya, Lajos bácsi most már itt fog lakni?”

Nem tudtam mit felelni.

Egyik este, amikor már mindenki aludt – vagy legalábbis azt hittem –, leültem a konyhaasztalhoz egy bögre teával. A gondolataim cikáztak: miért érzem magam idegennek a saját otthonomban? Miért nem tudok örülni anyósom boldogságának? Vagy talán csak félek attól, hogy végleg elveszítjük azt a kevés magánéletet is, ami eddig megmaradt?

Egyszer csak halk lépteket hallottam. Anyósom állt az ajtóban.

– Nem tudsz aludni? – kérdezte halkan.

Megráztam a fejem. – Nem igazán.

Leült velem szemben. Sokáig csendben voltunk. Végül ő törte meg a csendet:

– Tudom, hogy zavar titeket Lajos jelenléte. De olyan régóta vagyok egyedül…

Néztem az arcát, a ráncokat, amik most mintha kisimultak volna. Hirtelen megsajnáltam. De aztán eszembe jutottak a zsúfolt reggelek, a feszültség Gáborral, Marci kérdései.

– Értem én… Csak… nagyon nehéz így együtt élni – mondtam végül. – Már így is alig férünk el.

Anyósom bólintott. – Tudod, én sem akartam így… De Lajos olyan kedves hozzám. És félek… félek attól, hogy ha most nemet mondok neki, soha többé nem lesz ilyen lehetőségem.

A könnyei csillogtak a szemében. Megfogtam a kezét.

– Nem akarom elvenni tőled ezt az örömöt – mondtam halkan. – Csak szeretném, ha mindannyian jól éreznénk magunkat itt.

Másnap reggel Lajos bácsi már korán elment. Anyósom csendes volt egész nap. Gábor kerülte a tekintetemet.

Este vacsora közben anyósom megszólalt:

– Beszéltem Lajossal. Megértette… Mostantól csak hétvégén jön át.

Megkönnyebbülést éreztem, de valami mégis fájt bennem. Vajon önző vagyok? Vagy csak túl szűk ez a lakás négyünknek? Miért kell választani család és magánélet között?

Azóta is gyakran gondolkodom ezen. Vajon lehet-e úgy együtt élni több generációnak egy fedél alatt, hogy mindenki boldog legyen? Vagy ez csak egy magyar álom marad?

„Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt a család és a saját tér között?”