„Soha nem voltam elég jó a szüleinek” – Egy szerelem harca a társadalmi elvárásokkal szemben

– Már megint vele vagy? – hallottam Klára néni hangját a nappaliból, ahogy Leventét kérdőre vonta. Az ajtó résnyire nyitva volt, én pedig a folyosón álltam, kezemben egy csokor vadvirággal, amit az út mentén szedtem neki. A szívem hevesen vert, mintha bármelyik pillanatban kiugrana a mellkasomból.

– Anya, kérlek… – Levente hangja halk volt, de éreztem benne a feszültséget. – Zsófi nem olyan, mint amilyennek gondolod.

– Pontosan olyan! – vágott vissza Klára néni. – Egy alkoholista anyától, egy munkanélküli apától… Mit vársz tőle? Nem illik hozzád! Te többre vagy hivatott.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Tudtam, hogy sosem fogok megfelelni nekik. Az én családom más volt: anyám takarítónőként dolgozott a helyi iskolában, apám pedig már évek óta nem talált rendes munkát. Minden nap küzdöttünk a számlákkal, és gyakran csak krumplileves jutott vacsorára. De Levente mellett mindig azt éreztem, hogy talán mégis lehet helyem ebben a világban.

Aznap este Levente titokban kísért haza. A sötét utcákon sétáltunk, ő szorosan fogta a kezem.

– Sajnálom, Zsófi – mondta halkan. – Nem tudom, mit tegyek. Szeretlek, de anyámék…

– Nem kell miattam harcolnod velük – próbáltam mosolyogni, de a hangom megremegett. – Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek.

– De én akarok érted harcolni! – fakadt ki. – Csak… néha úgy érzem, mintha két világ között rekedtem volna.

A következő hetekben egyre ritkábban találkoztunk. Levente szülei mindent megtettek, hogy elfoglalják az idejét: különórák, zeneiskola, sportklub. Egyik este azonban váratlanul megjelent nálunk. Az arca sápadt volt, a szemei vörösek.

– Zsófi… Anyámék bemutattak egy lányt. Rékának hívják. Ügyvéd apja van, anyja gyógyszerész. Már mindent elterveztek…

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ez lesz a vége. Mégis reménykedtem, hogy Levente majd kiáll mellettem.

– És te? – kérdeztem halkan.

– Nem akarom őt. De anyám azt mondta, ha nem szakítok veled, elveszítik a bizalmukat bennem. És… – elcsuklott a hangja – …az ösztöndíjamat is megvonhatják.

Aznap este órákig sírtam anyám ölében. Ő csak simogatta a hajam.

– Tudod, kislányom – mondta halkan –, az emberek néha jobban törődnek azzal, hogy mit gondolnak róluk mások, mint azzal, hogy boldogok legyenek.

Az érettségi után Levente már csak ritkán keresett. Hallottam róla: Rékával járnak, közös képeket posztolnak a Facebookon. A szülei büszkén mutogatják őket minden családi összejövetelen.

Én közben dolgozni kezdtem egy pékségben. Minden reggel hajnalban keltem, dagasztottam a tésztát, és próbáltam elfelejteni azt az életet, amit sosem élhettem meg vele. Néha még találkoztam Leventével a városban; ilyenkor csak biccentettünk egymásnak, mintha idegenek lennénk.

Egy év telt el így. Egyik este azonban váratlanul csöngettek nálunk. Anyám nyitott ajtót.

– Zsófi! Valaki keres!

Levente állt ott az ajtóban. Fáradtnak tűnt, mintha hónapok óta nem aludt volna rendesen.

– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültünk a konyhában. Sokáig csak hallgattunk.

– Sajnálom – törte meg végül a csendet. – Hibáztam. Azt hittem, ha engedek nekik, minden könnyebb lesz… De csak üresnek érzem magam.

– És most mit akarsz? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem tudom… Csak azt tudom, hogy nélküled semmi értelme nincs ennek az egésznek.

Hosszú percekig néztük egymást. Tudtam, hogy szeretem őt – de azt is tudtam, hogy soha nem leszünk igazán szabadok addig, amíg mások elvárásai irányítják az életünket.

Levente végül felállt.

– Ha egyszer mégis úgy döntesz… hogy adsz nekem egy esélyt… én itt leszek.

Azóta is gyakran gondolok rá: vajon tényleg lehet-e boldog az ember úgy, hogy közben mindenki másnak akar megfelelni? Vagy el kell engedni azt, akihez igazán tartozni szeretnénk?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg számítanak ezek a társadalmi különbségek? Vagy csak mi hisszük el túl könnyen mások véleményét?