A bevásárlókocsi árnyékában – Egy idős nő küzdelme a szupermarketben

– Mama, ne menj egyedül! – hallom még a fiam, Gábor hangját, ahogy becsukom magam mögött a lakás ajtaját. De hát mit tehetnék? A hűtő üres, a gyógyszereim is fogytán vannak. Nem várhatok örökké, hogy valaki ráérjen helyettem elintézni mindent. A botomra támaszkodva lassan leballagok a lépcsőn, minden lépésnél érzem a térdem sajgását. Az utcán már harsog a reggeli forgalom, a szomszéd néni biccent felém, de siet tovább.

A szupermarket bejáratánál már sor áll. Előttem egy fiatal anyuka babakocsival, mögöttem egy idős bácsi, aki rám mosolyog. – Jó napot, Ilonka néni! – köszön rám. – Jó napot, Laci bácsi! – válaszolok, de közben azon gondolkodom, vajon ő is ugyanazokat a nehézségeket éli át odabent, mint én.

Ahogy belépek, rögtön megcsap a hűvös levegő és a neonfények éles vibrálása. A bevásárlókocsik egymás hegyén-hátán állnak, alig tudom kihúzni az egyiket. Egy fiatal fiú odalép hozzám: – Segíthetek? – kérdezi, de már tovább is siet, mielőtt válaszolhatnék. A kocsi nyikorgó kereke hangosan tiltakozik minden fordulónál.

A polcok között szinte elveszek. Minden magasabb lett, mint régen. A tej legalább két fejjel feljebb van, mint ahogy elérném. Próbálok nyújtózkodni, de csak leverek egy dobozt. Egy nő odafordul: – Vigyázzon már! – mordul rám, és siet tovább. Szégyenkezve hajolok le a földre, de a hátam belenyilall. Egy pillanatra elönt a harag: miért kell mindent ennyire elérhetetlenné tenni?

A zöldséges pultnál egy fiatal lány válogatja a paradicsomot. – Elnézést, segítene levenni nekem egy kiló almát? – kérdezem halkan. Rám sem néz, csak odavet egy „mindjárt” választ, aztán eltűnik a sorok között. Végül egy idős férfi segít ki: – Tudja, Ilonka néni, nekem is minden alkalommal kihívás ez az egész. Régen a kisboltban ismertük egymást, most meg csak rohan mindenki.

A kasszánál hosszú sor kígyózik. Egy középkorú férfi türelmetlenül dobol az ujjával a kocsiján. – Nem lehetne gyorsabban? – mordul rám, amikor lassan pakolom fel az árut a szalagra. Próbálok sietni, de remeg a kezem. A pénztáros lány rám sem néz: – Klubkártya? – kérdezi gépiesen. – Nincs – motyogom.

A fizetés után próbálom visszatenni a pénztárcámat a táskámba, de kiesik belőle néhány apró. A mögöttem álló nő felsóhajt: – Mindig ezek az öregek… – hallom félhangosan. Legszívesebben sírva fakadnék.

Odakint leülök egy padra a parkolóban. Nézem az embereket: mind sietnek valahová, senki nem néz körül. Vajon észreveszik-e valaha, hogy mennyire nehéz nekünk itt boldogulni? Hogy nem csak arról van szó, hogy lassabbak vagyunk vagy feledékenyek? Hogy minden lépéshez bátorság kell?

Hazafelé menet találkozom Marika nénivel. – Te is vásároltál? – kérdezi fáradtan. – Igen, de úgy érzem magam, mintha csatából jöttem volna haza – felelem keserűen.

Otthon Gábor már vár rám. – Miért nem szóltál? Elvittelek volna! – mondja szemrehányóan. – Felnőtt vagyok még mindig! – vágom rá dacosan, de közben érzem: egyre kevésbé igaz ez.

Este ülök az ablakban és nézem az üres utcát. Vajon lesz-e olyan nap, amikor nem kell majd harcolnom minden apróságért? Amikor valaki észreveszi majd, hogy egy mosoly vagy egy segítő kéz mennyit jelenthet?

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyire nehéz lenne odafigyelni egymásra ebben a rohanó világban?