Amikor a Család Széthullik: Egy Anya Vallomása az Elhanyagoltságról és az Ultimátumról

– Nem hiszem el, hogy megint elfelejtetted, hogy ma van a születésnapom, Gergő! – kiáltottam bele a telefonba, de csak csend felelt. A vonal másik végén a fiam hallgatott, talán zavarban volt, talán csak nem érdekelte. – Anya, ne haragudj, nagyon sok dolgom volt a munkahelyen… – kezdte mentegetőzni, de már nem tudtam visszafogni a könnyeimet.

A nappali sarkában ültem, a régi fotóalbumot szorongatva. A képeken Gergő és Zsófi még kicsik voltak, mosolyogtak rám, én pedig azt hittem, örökké így maradunk. Most viszont hónapok telnek el anélkül, hogy látnám őket. Néha egy-egy üzenet: „Majd jövünk, anya!” – de sosem jönnek. A férjem, László már öt éve nincs velünk. Azóta minden nap egyre nehezebb.

A szomszéd Marika néni gyakran átjön teázni. Ő is egyedül maradt, de legalább az unokái néha meglátogatják. – Tudod, Ilona, régen más volt ez – sóhajtja gyakran. – Akkoriban nem kellett könyörögni a gyerekeknek, hogy ránk nézzenek. Most meg mindenki rohan.

Egyik este, amikor már harmadszor melegítettem fel ugyanazt a levest vacsorára, hirtelen elöntött a düh és a kétségbeesés. Mi lesz velem, ha egyszer beteg leszek? Ki fog rám vigyázni? A gondolat egyre csak visszhangzott bennem: „Ha nem törődnek velem most, miért törődnék én velük később?”

Másnap reggel felhívtam Zsófit. – Kislányom, beszélnünk kell – mondtam határozottan. – Anya, most tényleg nem alkalmas… – próbált kibújni a beszélgetés alól. – Nem érdekel! – vágtam közbe. – Elegem van abból, hogy mindig csak ígérgettek! Ha így folytatjátok, mindent eladok, és elmegyek egy idősek otthonába. Nem fogtok semmit örökölni! – A hangom remegett az idegességtől.

Zsófi döbbenten hallgatott. – Anya… ezt nem gondolhatod komolyan! – De komolyan gondolom! Elegem van abból, hogy csak akkor jutok eszetekbe, ha valamit akartok tőlem! – sírtam bele a telefonba.

Aznap este Gergő is felhívott. – Anya, mi történt? Zsófi mondta, hogy fenyegetőztél…
– Nem fenyegetőztem! Csak szeretném tudni, hogy számítok-e még nektek valamit! – válaszoltam keserűen.
– Persze hogy számítasz… csak… nehéz most minden…
– Nekem is nehéz! Egyedül vagyok ebben a nagy házban! Nem kérek sokat: csak néha gyertek el hozzám! Vagy legalább hívjatok fel!

A beszélgetés után órákig forgolódtam az ágyban. Vajon túl messzire mentem? Tényleg az ultimátum az egyetlen eszközöm? Vagy csak így tudom felhívni magamra a figyelmet?

Pár nap múlva Zsófi váratlanul megjelent az ajtóban. Virágot hozott és egy doboz süteményt. Leültünk a konyhában.
– Anya… sajnálom. Tudom, hogy elhanyagoltunk téged. De nekünk is nehéz… A gyerekek, a munka… Néha azt érzem, hogy szétszakadok.
– Én is így érzem magam – mondtam halkan. – Csak én már nem dolgozom sehol. Nekem ti vagytok az életem.
– Megpróbálunk többet jönni – ígérte Zsófi.

De vajon meddig tart ez az ígéret? Gergő is megígérte már százszor…

A következő hetekben valóban többször felhívtak, néha el is jöttek. De mindig siettek: „Most csak egy órácskára tudtunk beugrani…” Éreztem, hogy valami végleg megváltozott köztünk. Már nem vagyok fontos része az életüknek, csak egy kötelezettség.

Egy este Marika nénivel beszélgettem erről.
– Ilona, szerinted tényleg segít az ultimátum? Nem félsz attól, hogy még jobban eltávolodnak?
– Félek… De mit tehetnék? Ha csendben tűröm, akkor sem jönnek többet.
– Talán beszélni kellene velük arról is, hogy mit érzel igazán. Nem csak követelni…

Azóta sokat gondolkodom ezen. Vajon tényleg csak követeltem tőlük? Elmondtam valaha is igazán őszintén, mennyire fáj az egyedüllét?

Egy vasárnap délután összegyűjtöttem minden bátorságomat és leültem írni egy levelet Gergőnek és Zsófinak:
„Drága gyerekeim! Nem akarok haragudni rátok. Tudom, hogy nektek is nehéz. De nekem is fáj az egyedüllét. Nem pénzt vagy ajándékokat kérek tőletek. Csak azt szeretném érezni, hogy fontos vagyok nektek. Hogy szerettek még…”

A levelet elküldtem postán is és e-mailben is. Vártam a választ.

Eltelt egy hét… kettő… Aztán egy este mindketten megjelentek nálam. Leültek mellém a kanapéra.
– Anya… sajnáljuk – mondta Gergő halkan. – Tényleg szeretünk téged.
– Csak néha nem tudjuk kimutatni – tette hozzá Zsófi.

Sírva öleltem át őket.

De vajon elég lesz ez ahhoz, hogy újra közelebb kerüljünk egymáshoz? Vagy örökre megmarad köztünk ez a távolság?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet még igazi családunk?