Tej a lakat alatt – Egy anya harca a mindennapokért

– Anya, miért van lakat a tejen? – kérdezte Zsófi, miközben a hűtőpult előtt álltunk a Lehel téri szupermarketben. A reggeli fény ridegen csillant meg a műanyag palackokon, mindegyiken vastag, fekete műanyag bilincs, rajta sípolóval. A szívem összeszorult. Nem tudtam mit mondani. Csak néztem a tejet, aztán Zsófi nagy, barna szemét.

– Azért, hogy ne vigyék el – suttogtam végül, de a hangom elcsuklott. Aztán hirtelen dühös lettem. Miért kell ezt látnia egy tízéves gyereknek? Miért kell nekem magyarázkodnom, hogy miért van lakat a tejen, amikor én is alig tudom kifizetni?

A boltban mindenki feszülten mozgott. Egy idős bácsi próbálta leemelni a polcról az utolsó akciós kenyeret, de egy fiatalabb nő megelőzte. A pénztárnál hosszú sor kígyózott, mindenki idegesen nézett körbe. A kasszánál egy biztonsági őr állt, mintha csak azt várná, mikor ugrik valaki a tejre.

– Anyuka, segíthetek? – szólt oda egy eladó, amikor látta, hogy tanácstalanul állok.

– Igen, szeretnék két liter tejet – mondtam halkan.

Az eladó elővett egy kulcsot, és gondosan levette a lakatot a palackokról. Olyan érzés volt, mintha valami tiltott dolgot kértem volna. Zsófi közben csendben figyelt.

Otthon már nem bírtam tovább. Leültem az asztalhoz, és sírni kezdtem. Zsófi odajött, átölelt.

– Ne sírj, anya! Majd lesz jobb is – mondta halkan.

De nem hittem neki. Az utóbbi hónapokban minden csak rosszabb lett. A férjem, Gábor elvesztette az állását a gyárban. Azóta alkalmi munkákból élünk: ő néha fest, én takarítok. Az albérlet ára emelkedett, a rezsi is több lett. Az élelmiszerboltban minden héten drágább minden. Már nem veszek édességet Zsófinak, csak ha nagyon jó volt az iskolában.

Este Gábor fáradtan jött haza.

– Megint csak ennyi? – nézett az asztalon lévő vacsorára: pár szelet kenyér, margarin és egy kis sajt.

– Ennyire futotta – mondtam ingerülten. – Tudod mennyibe került ma a tej? És még lakat is volt rajta!

Gábor dühösen felállt.

– Hát akkor lopják el! Én is ellopnám, ha nem lenne gyerekem! – kiáltotta.

Zsófi ijedten nézett ránk.

– Ne veszekedjetek! – suttogta.

Csend lett. Gábor leült mellém.

– Bocsánat – mondta halkan. – Csak… nem bírom már ezt az egészet.

Éjszaka sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg idáig jutottunk? Hogy már a tej is luxus? Hogy mindenki gyanús? Hogy a becsületes ember is szégyenkezik, ha megveszi azt, amire szüksége van?

Másnap reggel Zsófi szólt:

– Anya, az iskolában azt mondták, hogy valakinek ellopták az uzsonnáját. És hogy mostantól zárható szekrények lesznek.

Elöntött a keserűség. Mindenhol zárak és lakatok. Mintha mindenki mindenkiben tolvajt látna.

A hétvégén átjött anyám is. Ő még emlékszik a régi időkre.

– Tudod, lányom – mondta –, amikor én voltam gyerek, nem volt ennyi mindenünk, de legalább nem féltünk egymástól. Most meg…

Nem fejezte be. Csak sóhajtott.

Vasárnap este Gábor hazahozott egy csokor vadvirágot Zsófinak.

– Ezt találtam a Duna-parton – mondta mosolyogva.

Zsófi örült neki. Egy pillanatra úgy éreztem: talán mégis van remény. De aztán eszembe jutott: holnap újra boltba kell mennem. Újra szembesülni azzal, hogy minden nap nehezebb.

A lakásban csend volt. Kinéztem az ablakon: lent az utcán egy hajléktalan ült a padon, mellette egy üres tejesüveg.

Vajon meddig lehet így élni? Meddig bírja az ember méltósággal? És vajon tényleg csak azok lopnak tejet, akik rosszak – vagy egyszerűen csak túl sokan vagyunk már túl közel ahhoz, hogy mi is megtegyük?