Karma az ötös sorban: Egy magyar élelmiszerbolt titkai
– Kata, ne nézz oda, de ott van az a nő – suttogtam feleségemnek, miközben a Spar ötös sorában álltunk, két kosárnyi akciós tejföllel és egy rakás zöldséggel. A sor kígyózott, mindenki türelmetlenül toporgott, a pénztárnál pedig egy idős néni próbálta apróval kifizetni a heti bevásárlását. A légkör feszültséggel volt tele, mintha mindenki csak egy szikrára várt volna, hogy kitörjön a vihar.
Kata odapillantott, majd halkan visszasúgta: – Ez nem lehet igaz… Az a nő, aki tavaly elvette előlünk az utolsó karácsonyi bejglit? – Hangjában egyszerre volt döbbenet és bosszúság.
– Igen, ő az. És most is ugyanaz a tekintet… mintha minden járna neki – morogtam magamban. Még mindig emlékeztem arra a napra: december 23-án, amikor már órák óta jártuk a boltokat, és végül ott volt előttünk az utolsó mákos bejgli. Már majdnem elértük, amikor ő egyszerűen kikapta előlünk, és még csak bocsánatot sem kért.
Most újra itt állt előttünk, egy halom akciós csirkemellel és két doboz drága csokoládéval. A pénztáros épp akkor szólt oda neki:
– Elnézést, de ebből a csirkéből csak hármat lehet vinni fejenként.
A nő felháborodottan csattant fel:
– De hát nekem ez mind kell! Nem látja, mennyi gyerekem van?
A mögötte álló férfi – talán a férje – próbálta csitítani:
– Zsuzsa, hagyd már, ne csinálj jelenetet…
Zsuzsa azonban nem tágított. A hangja egyre hangosabb lett, a sor pedig egyre idegesebben mocorgott mögöttünk. Kata rám nézett, szemében ott volt az a régi fáradtság, amit csak azok ismernek, akik túl sokszor találkoztak már igazságtalansággal.
– Tudod mit? – mondtam halkan. – Nem hagyom annyiban. Ha most is átver mindenkit, legalább szóvá teszem.
Kata megrázta a fejét:
– Ne bonyolódj bele… Nem éri meg.
De én már nem tudtam visszafogni magam. Amikor Zsuzsa újra követelőzni kezdett, odaléptem hozzá.
– Elnézést, de mindannyian ugyanazokat a szabályokat követjük. Nem gondolja, hogy ez így igazságtalan?
Zsuzsa rám villantotta hideg tekintetét:
– Maga ne szóljon bele! Fogalma sincs, min megyek keresztül!
A pénztáros is próbált közbelépni:
– Kérem, ne vitatkozzanak! Csak három csirkét vihet el.
A sorban mögöttünk egy idős bácsi is megszólalt:
– Mindenki sietne haza… Kérem, legyenek tekintettel másokra is!
Zsuzsa végül nagyot sóhajtva visszatett néhány csirkét. De ahogy elment mellettünk, odasúgta nekem:
– Maga mindig ilyen okoskodó volt? Nem csoda, hogy senki sem szereti magát ebben a városban.
A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Hirtelen minden haragom elpárolgott, helyét valami furcsa üresség vette át. Vajon tényleg ilyen vagyok? Tényleg csak okoskodok és ítélkezem mások felett?
Kata megszorította a kezemet:
– Ne törődj vele. Csak magából indul ki.
De ahogy tovább haladtunk a sorban, nem tudtam kiverni a fejemből Zsuzsa szavait. Eszembe jutottak azok az alkalmak is, amikor én is türelmetlen voltam másokkal – amikor siettem haza a munkából és ingerülten szóltam rá valakire a buszon; amikor nem engedtem előre egy idős nénit a postán; amikor csak magamra gondoltam.
A pénztárhoz érve Kata halkan megszólalt:
– Nézd csak… – A pénztáros épp most adott vissza Zsuzsának egy húszezrest. – Elfelejtették levonni az egyik akciót. Szerinted visszaszóljon neki?
Egy pillanatig haboztam. Vajon most én döntöm el Zsuzsa sorsát? Vagy hagyjam rá az egészet?
Végül odaléptem hozzá.
– Elnézést… Úgy látom, többet fizetett a kelleténél. Az egyik akció nem lett levonva.
Zsuzsa döbbenten nézett rám. Egy pillanatra mintha megingott volna benne az ellenségesség.
– Köszönöm… – mondta halkan. – Nem számítottam rá.
Elvette a visszajárót és gyorsan távozott. Mi pedig ott maradtunk Katával és a két kosár tejföllel.
Ahogy kiléptünk az üzletből, Kata rám mosolygott:
– Látod? Néha a legkisebb jóság is visszahat ránk.
Én pedig csak álltam ott, és azon gondolkodtam: Vajon tényleg ennyin múlik minden? Egy pillanatnyi döntésen? Vagy mindannyian csak sodródunk egymás mellett ebben a világban, remélve, hogy egyszer valaki igazságot tesz helyettünk?
„Ti mit tettetek volna a helyemben? Megérdemli mindenki a második esélyt?”