„Te akartad ezt az életet, nem én!” – Egy magyar család története anyagi nehézségek között

– Miért nem tudtok végre a saját lábatokra állni? – csattant fel anyám hangja a telefonban, miközben a háttérben hallottam, ahogy a nagymamám is helyesel. A konyhaasztalnál ültem, előttem egy halom számla, a két kisfiam, Marci és Bence, egymás haját húzta a szobában. Gábor épp az éjszakai műszakból ért haza, fáradtan dőlt le a kanapéra.

– Anya, csak egy kis segítséget kértem. Tudod, hogy most mennyire nehéz minden… – próbáltam halkan beszélni, hogy a gyerekek ne hallják a kétségbeesésemet.

– Senki nem kényszerített rá, hogy férjhez menj és gyerekeket szülj! – vágott vissza anyám. – Mi is felneveltünk téged, de nem nyafogtunk mindenért. Ha nem tudod eltartani a családodat, minek vállaltad?

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Azt hittem, legalább most, amikor minden forint számít, számíthatok rájuk. De csak azt éreztem: magamra maradtam.

Gábor csendben nézett rám, mikor letettem a telefont. – Mit mondott? – kérdezte halkan.

– Ugyanazt, mint mindig. Hogy ez mind az én hibám.

Aztán elhallgattunk. A lakásban terjengett az olcsó kávé illata és a gyerekek zsivaja. Az ablakon túl Budapesten már sötétedett; a szomszéd ház ablakából fény szűrődött át hozzánk. Néha úgy éreztem, mintha mindenki másnak könnyebb lenne.

A munkahelyemen is egyre nehezebb volt. Egy kis könyvelőirodában dolgoztam részmunkaidőben; a főnököm, Zsuzsa néni gyakran emlegette: „Bezzeg az én időmben egy fizetésből is megéltünk!” De ő sosem fizetett albérletet, és nem kellett két gyereket bölcsibe adnia.

Egyik este Gáborral leültünk számolni. – Ha mindketten túlórázunk, talán ki tudjuk fizetni a jövő havi lakbért – mondta reménykedve.

– És ki vigyáz addig a gyerekekre? – kérdeztem keserűen.

– Talán anyád…

Felnevettem. – Ő inkább azt mondja majd: „Oldd meg!”

Aztán jött egy újabb hónap, újabb számlák. Egyik nap Marci lázas lett. Az orvos azt mondta: ki kellene pihennie magát otthon. De hogyan maradhattam volna otthon vele? Ha nem dolgozom, nincs pénzünk. Ha dolgozom, nincs ki vigyázzon rájuk.

Végül kénytelen voltam felhívni anyámat. – Anya, kérlek… csak pár napig vigyáznál Marcira? Nagyon beteg.

– Nem érek rá! Nekem is van életem! – vágta rá azonnal.

– De hát te vagy a nagymamája…

– Nem az én dolgom! Te akartad ezt az életet, nem én!

Letettem a telefont és sírtam. Gábor átölelt. – Ne sírj… majd megoldjuk valahogy.

De belül egyre nőtt bennem a harag és a keserűség. Miért van az, hogy más családokban segítenek egymásnak? Miért érzem azt, hogy nekünk sosem jár semmi könnyebben?

Egyik vasárnap végül elmentünk anyámékhoz ebédre. A nagymama már az ajtóban várt minket összeszorított szájjal.

– Hát ti is eljöttetek végre? – kérdezte gúnyosan.

Az ebéd alatt anyám végig arról beszélt, mennyire nehéz volt neki is felnevelni engem egyedülálló anyaként. – De én sosem panaszkodtam! Mindent megoldottam magam! – mondta fennhangon.

– De anya… te legalább kaptál segítséget nagypapától és nagymamától! Nekünk senki sem segít…

– Mert ti mindent másképp akartok csinálni! – szólt közbe nagymama. – Régen nem volt ennyi hiszti!

A gyerekek közben összevesztek egy játékautón. Anyám rám szólt: – Nem tudod őket fegyelmezni? Látod, ezért nem kellett volna ilyen hamar családot alapítani!

Aznap este hazafelé menet Gábor csendben vezetett. A gyerekek elaludtak hátul az autóban. Én csak bámultam ki az ablakon a sötét pesti utcákra.

Otthon leültem a gép elé és elkezdtem állásokat nézni külföldön. Talán tényleg el kellene menni innen? De akkor végleg elveszíteném a családomat? Vagy már most is elvesztettem?

Másnap reggel Marci odabújt hozzám: – Anya, ugye nem baj, ha szegények vagyunk?

Elmosolyodtam és megsimogattam a fejét. – Nem baj, kicsim… csak együtt legyünk.

De belül továbbra is ott motoszkált bennem a kérdés: vajon tényleg én vagyok a hibás mindenért? Vagy egyszerűen csak rosszkor születtem rossz helyre?

Ti mit gondoltok? Tényleg mindig csak magunkra számíthatunk ebben az országban?