Száz év magány után: Lajos bácsi születésnapja a panelrengetegben

– Lajos bácsi, maga tényleg százéves lesz holnap? – kérdezte halkan a harmadikról a kis Zsófi, miközben a lépcsőházban botorkáltam lefelé a botommal.

– Hát, ha az Isten is úgy akarja, akkor igen – feleltem, és próbáltam elrejteni a hangomban megbúvó fáradtságot. Aztán magamban hozzátettem: de minek is? Az utóbbi években már csak a csend volt a társam. A feleségem, Ilona tíz éve ment el, a fiam, Gábor Németországban él, ritkán hív. A háború után azt hittem, minden nehézséget túléltem, de a magány valahogy mégis nehezebb.

A lakásom falán ott lógnak a régi képek: én katonaként, Ilona a piros ruhájában, Gábor kisgyerekként. Néha órákig ülök előttük, és próbálom visszahozni azokat az időket. De a panelházban minden nap ugyanolyan: a szomszédok sietnek, köszönnek, de nem állnak meg. Az öregember csak akadály.

Aznap este különösen nehéz volt elaludni. A testem sajgott, a gondolataim pedig visszavittek 1944-be. Látom magam újra a Don-kanyarban, ahogy a barátaim sorra eltűnnek mellőlem. Aztán hazaértem, de sosem tudtam igazán hazatérni. Mindig maradt bennem valami törés.

Másnap reggel furcsa csend volt a házban. A lift nem működött – persze, ez nem újdonság –, így lassan lebotorkáltam a földszintre. Már éppen indultam volna a kisbolt felé, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és ott állt előttem az egész lépcsőház: Zsófi anyukája, Marika néni a másodikról, Sándor bácsi az ötödikről, még az új lakók is, akiket alig ismertem.

– Boldog születésnapot, Lajos bácsi! – kiáltották egyszerre.

A folyosón asztal állt, rajta torta – igazi házi krémes –, virágok és egy nagy tábla: „100 év – Köszönjük!” Megálltam, és nem tudtam megszólalni. A szemem sarkában éreztem a könnyeket.

– Ezt mind magának csináltuk – mondta Marika néni. – Tudja, mennyit jelent nekünk? Maga mindig segített mindenkinek. Emlékszik, amikor Sándor bácsinak elromlott a csapja?

– Vagy amikor nekem segített megírni az iskolai dolgozatomat! – szólt közbe Zsófi.

Csak álltam ott, és hirtelen minden emlék egyszerre tört rám: Ilona nevetése, Gábor első lépései, az elveszett barátok arca. Azt hittem, már senki sem emlékszik rám. Hogy csak egy árnyék vagyok ebben a házban.

Aztán előkerült egy régi harmonika – valaki megtudta, hogy régen játszottam rajta –, és Sándor bácsi elkezdte játszani az „Elmegyek, elmegyek” kezdetű dalt. Mindenki énekelt. A hangok visszhangoztak a lépcsőházban, és én úgy éreztem magam, mint egy gyerek.

Később leültünk beszélgetni. Elmeséltem néhány történetet a háborúról – persze csak annyit, amennyit elbírtak hallani. Zsófi anyukája megkérdezte:

– Lajos bácsi, nem hiányzik magának a család?

– Dehogynem – mondtam halkan. – De néha egy ilyen közösség többet adhat annál is.

A nap végén Gábor is felhívott videón. Láttam az unokámat is – először beszéltünk így hármasban. Gábor bocsánatot kért:

– Apa, sajnálom, hogy ritkán jelentkezem…

– Nem baj fiam – mondtam neki –, most már tudom, hogy nem vagyok egyedül.

Az este végén mindenki lassan visszahúzódott a lakásába. Én még ott maradtam egy kicsit az üres folyosón. Megsimogattam a harmonikát és azt gondoltam: lehet-e még boldog az ember százévesen? Vagy csak annyi kell hozzá, hogy valaki emlékezzen rá?

Mit gondoltok? Ti ismeritek a szomszédaitokat? Vajon hány Lajos bácsi él még köztünk csendben és láthatatlanul?