Két család, egy asztal – Egy mozaikcsalád harca az elfogadásért

– Miért nem ülhet Anna is melléd, mama? – kérdezte Marcell, miközben anyósom, Ilona néni, csak a fiammal foglalkozott az asztalnál. Anna ott állt mellettem, kezében a kedvenc plüssével, és próbált mosolyogni, de a szeme sarkában már ott csillogott a könny.

A vasárnapi ebédek nálunk mindig is feszültek voltak, mióta újra férjhez mentem. Péterrel két éve vagyunk házasok, ő Marcell apja, én pedig Annát hoztam magammal az előző házasságomból. A családunk kívülről talán idillinek tűnik: egy szép kertvárosi ház, két gyerek, szerető férj. De belülről… belülről minden vasárnap harc.

Ilona néni sosem fogadta el Annát. Amikor először bemutattam neki, csak annyit mondott: „Szép kislány. És hol van az apukája?” Azóta is minden alkalommal érezteti vele – és velem is –, hogy ő csak „hozzáadott” része ennek a családnak. Marcell viszont a szeme fénye. Mindig neki hoz csokit, őt ülteti maga mellé, neki mesél a régi családi történetekből. Anna pedig… Anna csak csendben figyel.

Aznap ebéd közben Péter próbált oldani a hangulaton:
– Ilona mama, Anna is szeretné hallani azt a történetet a balatoni nyaralásról.
Ilona néni azonban csak legyintett:
– Az nem neki való. Majd ha nagyobb lesz… vagy ha tényleg családtag lesz.

Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Anna rám nézett, mintha azt kérdezné: „Miért nem szeret engem is?”

Az ebéd után Anna felrohant a szobájába. Utána mentem. Az ágyán ült, ölében a plüssmacival.
– Anya, én valamit rosszul csináltam? – kérdezte halkan.
– Nem, kicsim – öleltem magamhoz –, te tökéletes vagy. Csak néha az embereknek idő kell…
De magam sem hittem el, amit mondtam.

Aznap este Péterrel összevesztünk.
– Nem bírom tovább! – fakadtam ki. – Hogy lehet az, hogy az anyád így bánik Annával?
– Tudod, hogy nehéz neki elfogadni… – próbált védekezni Péter.
– De miért? Miért nehéz? Anna is a család része!
– Ő más… – suttogta Péter. – Nem tőlem van.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: nem csak Ilona nénivel harcolok. Hanem Péterrel is. Azzal az elvárással, hogy egy mozaikcsaládban mindenki magától értetődően elfogadja a másikat. De mi van, ha ez nem megy?

A következő héten Anna rajzolt egy képet: négyen voltunk rajta kézen fogva. Ilona néni viszont háttal állt nekünk.
– Ez mit jelent? – kérdeztem tőle.
– Hogy ő nem akar velünk lenni – mondta Anna egyszerűen.

Az oviban is panaszkodtak: Anna visszahúzódó lett, nem játszik a többiekkel. Az óvónő félrehívott:
– Valami bántja mostanában Annát?
Hazafelé menet sírtam az autóban. Mit tehetnék még?

Egy este leültem Ilona nénivel beszélgetni.
– Ilona néni… kérem, próbáljon megnyílni Annának is. Ő is szeretetre vágyik.
– Édes lányom – sóhajtott –, én nem tudok úgy szeretni valakit, aki nem az én véremből való.
– De hát Marcell testvére! Az én lányom!
– Az más…

Nem tudtam meggyőzni. De nem adhattam fel.

Elkezdtem Annával külön programokat szervezni: közös sütés-főzés, kirándulás a Margitszigeten, állatkert. Próbáltam neki megmutatni: attól még szerethető és értékes, hogy valaki nem fogadja el. Péter is próbált közeledni hozzá – mesét olvasott neki esténként –, de éreztem rajta is a bizonytalanságot.

Egy nap Marcell odajött hozzám:
– Anya, miért sír Anna esténként?
– Mert hiányzik neki valami… vagy inkább valaki.
– Én szeretem Annát! – jelentette ki határozottan.

Ez adott erőt továbbmenni. De minden vasárnap újra kezdődött minden: Ilona néni csak Marcellt ölelte meg búcsúzáskor.

Egyik este Anna odabújt hozzám:
– Anya, szerinted egyszer majd szeret engem is?
Nem tudtam mit mondani. Csak annyit suttogtam:
– Remélem, kicsim… nagyon remélem.

Aztán történt valami váratlan: Anna beteg lett. Magas láza volt napokig. Ilona néni aggódva hívogatott:
– Hogy van Marcell? – kérdezte mindig elsőként.
– Anna beteg – válaszoltam fáradtan.
– Jaj… hát remélem gyorsan meggyógyul.
De éreztem: ez sem változtat semmin.

Amikor Anna jobban lett, rajzolt egy képet Ilona néninek: egy nagy piros szívet és ráírta: „Szeretlek!” Átadtam neki vasárnap ebédkor. Ilona néni csak nézte a rajzot, majd letette az asztalra szó nélkül.

Aznap este Anna sírt elalvás előtt:
– Anya, én sosem leszek igazi családtag?
Összetörtem belül. Mit mondhat ilyenkor egy anya?

Most itt ülök az üres nappaliban és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e harmóniát teremteni egy mozaikcsaládban? Vagy vannak sebek és előítéletek, amiket sosem lehet begyógyítani?

Ti mit tennétek a helyemben? Szerintetek hogyan lehetne elérni, hogy mindenki elfogadja egymást egy ilyen családban?