Egy anya harca és egy meglepetés: Bence története a gimnáziumban

– Miért nem tudsz végre normálisan kinézni? – csattant fel Gergő, miközben a folyosón a vállamnak lökött. A többiek nevettek, ahogy a kopott, turkálós kabátomban próbáltam elvegyülni a tömegben. A gimnázium első hete volt, és már most úgy éreztem, mintha minden nap egy újabb csata lenne.

Otthon sem volt könnyebb. Anyám, Judit, minden reggel korán kelt, hogy elmenjen takarítani a szomszédos panelházakba. Egyedül nevelt fel engem, mióta apám elhagyott minket, amikor még csak nyolc éves voltam. Azóta minden fillért beosztottunk. Néha hallottam, ahogy éjszaka sír a konyhában, de reggel mindig mosolyogva ébresztett.

– Bence, ne törődj velük – mondta egyik este, miközben a vacsorát tálalta. – Az emberek néha gonoszak, mert félnek attól, amit nem értenek.

De hogyan ne törődjek velük? Amikor minden nap azzal kezdődik, hogy valaki beszól az olcsó cipőmre vagy a régi hátizsákomra? Egyik reggel különösen nehéz volt elindulni. Anyám észrevette.

– Tudom, hogy nehéz – ült le mellém. – De hidd el, egyszer minden jobb lesz.

Aztán jött az a nap. A szünetben Gergő és Dávid odajöttek hozzám. A szívem hevesen vert; azt hittem, újabb gúnyolódás következik.

– Hé, Bence! – szólt Gergő, kezében egy kis kartondobozzal. – Ezt neked hoztuk.

Gyanakodva néztem rájuk. A többiek is körénk gyűltek, mintha valami nagy attrakció készülne. Dávid vigyorgott.

– Nyisd ki! – mondta.

Reszkető kézzel bontottam ki a dobozt. Egy pár új sportcipő volt benne. Pont olyan, amilyet mindig is szerettem volna, de sosem engedhettük meg magunknak.

– Miért? – kérdeztem halkan.

Gergő zavartan vakarta a fejét.

– Figyelj… az öcsém is ilyen helyzetben van. Láttam, mennyire bánt ez téged. Nem akartunk tényleg rosszat… csak hülyéskedtünk. Bocsánat.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, a cipőt szorongatva, és éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. A többiek csendben figyeltek.

Aznap délután otthon anyám is észrevette az új cipőt.

– Honnan van ez? – kérdezte aggódva.

Elmeséltem neki mindent. Láttam rajta a megkönnyebbülést és a büszkeséget is.

– Látod? Mégis vannak jó emberek – mondta halkan.

De nem múlt el minden gond egyik pillanatról a másikra. A családi feszültségek továbbra is ott voltak. Anyám egyre fáradtabb lett; néha már alig bírt felkelni reggelente. Éreztem a felelősséget: segítenem kell neki valahogy.

Elkezdtem délutánonként kisebb munkákat vállalni: bevásároltam idős szomszédoknak, segítettem a ház körül. Az iskolában pedig lassan elfogadtak. Gergővel és Dáviddal barátok lettünk; együtt tanultunk, fociztunk a suli udvarán.

Egy este anyám összeesett a konyhában. Azonnal hívtam a mentőket. Kiderült: túlhajtotta magát, alultáplált és kimerült volt. A kórházban ültem mellette, fogtam a kezét.

– Ne haragudj rám… – suttogta gyengén.

– Nincs miért haragudnom – válaszoltam könnyeimmel küszködve. – Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek.

Aznap éjjel megfogadtam: mindent megteszek érte. Az iskolában még keményebben tanultam; ösztöndíjra pályáztam, hogy egyszer jobb életet adhassak neki.

A gimnázium végére már nem voltam az a félénk fiú, akit mindenki csúfolt. Barátaim lettek, önbizalmat szereztem, és megtanultam: néha egy apró gesztus is megváltoztathat mindent.

Most itt ülök anyám mellett, aki már jobban van, és visszagondolok azokra az időkre. Vajon hányan élnek még ma is így Magyarországon? Hány gyerek küzd nap mint nap ugyanilyen problémákkal? És vajon mi mit tehetünk értük?