Egy Lány Levele: Apám Árnyékában – Egy Magyar Család Küzdelme az Alkoholizmussal
– Anya, mikor jön haza? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem reszketett a bögre felett. Anyám csak vállat vont, de a szemében ott volt a félelem. Az órára nézett: este kilenc múlt. Apám ilyenkor már vagy a kocsmában volt, vagy úton hazafelé – és egyik sem jelentett jót.
A nevem Varga Vivien, tizenhat éves vagyok, és ez az este sem különbözött a többitől. A húgom, Lilla, már rég elbújt a szobájában, fejére húzta a takarót, hogy ne hallja majd apánk dühös hangját. Én viszont nem tudtam elbújni. Mindig úgy éreztem, nekem kell megvédenem őt is, anyát is.
Aznap este is megjött. Az ajtó csapódott, a kulcs csörgött, aztán apám hangja betöltötte a lakást:
– Hol van a vacsora? Miért van ilyen sötét? – kiabálta rekedten.
Anyám szó nélkül elé tette a tányért. Apám leült, de nem evett. Csak bámulta az ételt, majd hirtelen felállt, és az asztalt meglökte. A tányér leesett, széttört.
– Ez nem élet! – ordította. – Mindenki csak ellenem van!
A szívem összeszorult. Gyerekkoromban még más volt. Apám nevetett, mesélt nekünk esténként. De aztán elvesztette a munkáját a gyárban, és valami megtört benne. Az ital lett a barátja, mi pedig ellenségekké váltunk.
Az iskolában sosem beszéltem erről. A barátaim azt hitték, normális családom van. De amikor egy nap magyarórán azt mondta a tanárnőnk, hogy írjunk levelet valakinek, akinek sosem mertünk igazán őszintén írni, tudtam, hogy apámnak fogok írni.
Kedves Apa! – kezdtem.
Nem tudom, emlékszel-e még arra a napra, amikor együtt sétáltunk a Tisza-parton. Akkor még minden rendben volt. Most viszont félek tőled. Félek attól az embertől, akivé váltál.
Leírtam mindent: a törött poharakat, az éjszakai sírásokat, Lilla rémületét, anyám csendes könnyeit. És azt is leírtam, hogy még mindig szeretem őt. Hogy szeretném visszakapni azt az apát, aki régen volt.
A levelet beadandónak szántam. Nem gondoltam volna, hogy a tanárnőm elküldi az iskola honlapjára – de megtette. Másnap reggel már mindenki erről beszélt. Az osztálytársaim odajöttek hozzám:
– Vivi, ez tényleg rólad szól? – kérdezte Zsófi halkan.
Bólintottam. Nem volt értelme tagadni.
Aztán jöttek az üzenetek: idegenek írtak nekem Facebookon, hogy ők is hasonlót éltek át. Egy fiú azt írta: „Köszönöm, hogy le merted írni. Most már nem érzem magam egyedül.”
De otthon semmi sem változott. Apám nem tudott arról, hogy mit írtam. Egyik este azonban anyám kezébe adtam a levelet.
– El kell olvasnia – mondtam halkan.
Anyám sokáig nézte a papírt, aztán könnyek között átölelt.
– Büszke vagyok rád – suttogta.
Másnap este apám korábban jött haza. Csendben ült le az asztalhoz. Nem kiabált. Csak nézett maga elé.
– Olvastam a leveledet – mondta végül rekedten.
Megdermedtem.
– Nem akartam bántani titeket… csak… nem tudom abbahagyni – suttogta.
Anyám mellé ült. Lilla is kijött a szobából. Mindannyian ott ültünk az asztal körül – először hónapok óta együtt.
– Segíteni akarunk – mondtam neki halkan.
Sírni kezdett. Aznap este először ölelt meg újra.
Nem lett minden jobb egyik napról a másikra. Apám elment egy csoportba, ahol mások is küzdöttek az alkohollal. Voltak visszaesések is: néha újra ivott, néha újra kiabált. De most már beszéltünk róla. Már nem volt titok.
Az iskola után sokan odajöttek hozzám: tanárok, szülők is írtak nekem levelet. Egy idős néni azt mondta: „Az én fiam is elveszett az italban… bárcsak én is le mertem volna írni neki.”
Sokan kérdezték: nem szégyellem-e kiteregetni a családi szennyest? De én úgy érzem: ha hallgatunk róla, sosem lesz jobb.
Most már tudom: nem vagyok egyedül ezzel Magyarországon sem. Rengeteg család él így – csendben szenvedve.
Ma este is hallom apám lépteit az előszobában. Még mindig félek néha – de már reménykedem is.
Vajon hányan élnek még így körülöttünk? Miért olyan nehéz segítséget kérni? Talán ha többet beszélnénk róla… változhatna valami?