Egyenlőség a Konyhában – Amikor a Fiam Megnősült
– Kristóf, te tényleg hagyod, hogy Petra főzzön vasárnap is? – kérdeztem kissé élesebben, mint szerettem volna, miközben a húsleves gőze az arcomba csapott. Anyám hangja csengett a fejemben: „A férfi dolga a munka, az asszonyé a ház.” De most itt ültem, és azt láttam, hogy a fiam épp krumplit pucol a menyem mellett.
Petra rám mosolygott, de a szeme sarkában ott bujkált valami kihívás. – Miért ne? – kérdezett vissza könnyedén. – Nálunk mindenki kiveszi a részét. Kristóf jobban főz, mint én.
Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Az én időmben ez elképzelhetetlen lett volna. Apám sosem állt volna oda a tűzhely mellé. Mégis, valami furcsa büszkeség is megjelent bennem: talán jól neveltem a fiamat?
A családi ebéd mindig is szent volt nálunk. Minden vasárnap összegyűltünk: én főztem, apjuk újságot olvasott, Kristóf pedig vagy focizott az udvaron, vagy számítógépezett. Most viszont Petra és Kristóf együtt készítették az ebédet, én pedig csak ültem az asztalnál, és néztem őket.
– Anyu, kérsz egy kis bort? – kérdezte Kristóf, miközben letette elém a poharat. Olyan természetességgel mozgott a konyhában, mintha mindig is ott lett volna a helye.
– Köszönöm – mondtam halkan.
Az ebéd alatt szóba került minden: munkahelyi gondok, lakáshitel, és persze a házimunka. Petra mesélte, hogy náluk mindenki maga után mosogat, Kristóf pedig rendszeresen főz hét közben is.
– És nem zavar téged? – fordultam Petrához. – Hogy Kristóf ennyit segít?
– Miért zavarna? – nevetett fel. – Szerintem ez így természetes. Együtt élünk, együtt dolgozunk otthon is.
Kristóf csak bólintott. Láttam rajta, hogy büszke magára – és talán rám is.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak azok az évek, amikor mindent egyedül csináltam: főzés, mosás, takarítás. Apjuk sosem segített. Néha úgy éreztem, belefulladok a feladatokba. Akkoriban nem volt más választásom – vagy legalábbis azt hittem.
Másnap reggel átjött hozzám a szomszédasszonyom, Márta néni. Mindig mindent tudni akart.
– Na és milyen volt az ebéd? – kérdezte kíváncsian.
– Hát… más volt – sóhajtottam. – Kristóf főzött Petrával együtt.
Márta néni felhúzta a szemöldökét. – Az én fiam még egy tojást sem tud megfőzni! Mit csináltál vele?
Nevetnem kellett. – Talán csak hagytam neki teret. Vagy Petra hatása.
Aznap délután elmentem sétálni a Duna-partra. Gondolkodtam: vajon tényleg olyan nagy baj ez? Hogy a férfiak is kiveszik a részüket? Talán ha annak idején apjuk is segített volna… Lehet, hogy kevesebbet veszekedtünk volna?
Este felhívtam Kristófot.
– Fiam, büszke vagyok rád – mondtam neki hirtelen.
– Miért mondod ezt most? – kérdezte meglepetten.
– Mert látom rajtad, hogy boldog vagy. És Petra is az. Talán ez a lényeg.
Csend lett a vonalban. Aztán Kristóf megszólalt:
– Anyu, te is lehettél volna boldogabb… ha apu másképp áll hozzád.
Elcsuklott a hangom. Igen, lehet… De most már legalább ők másképp csinálják.
A következő vasárnap már együtt főztünk hárman. Petra tanított nekem egy új receptet, Kristóf pedig viccelődött közben. Már nem éreztem magam kívülállónak.
Talán tényleg itt az ideje elengedni a régi mintákat. Talán az egyenlőség nem elvesz valamit tőlünk, hanem ad: több időt egymásra, kevesebb feszültséget és több örömöt.
Néha még most is eszembe jut: vajon hány családban mennek még ma is ugyanúgy a dolgok, mint nálunk régen? És vajon hányan mernek változtatni?
Mit gondoltok erről? Ti hogyan osztjátok meg otthon a feladatokat? Vajon tényleg boldogabbak leszünk attól, ha mindent közösen csinálunk?