Egy anya két fia: A siker ára

– Miért nem tudsz olyan lenni, mint a bátyád? – szakadt ki belőlem a mondat, ahogy Zoltán becsapta maga mögött a szobája ajtaját. A hangom visszhangzott a lakásban, és abban a pillanatban már bántam is, hogy kimondtam. Mégis, valahol mélyen, ott volt bennem az a makacs remény: ha elégszer mondom, talán egyszer majd tényleg megérti.

Zoltán tizennégy éves, Gergő tizenhat. Két év különbség, de mintha két külön világ lennének. Gergő mindig is könnyedén vette az akadályokat: kitűnő tanuló, focicsapat kapitánya, mindenki szereti. Zoltán viszont… hát ő más. Nehezen barátkozik, a tanulás sem megy neki, és mintha folyamatosan árnyékban élne. Az apjuk szerint túl sokat foglalkozom ezzel, de én csak azt akarom, hogy mindkét fiam boldog legyen – vagy legalábbis sikeres.

Aznap este, amikor Zoltán bezárkózott, Gergő a konyhában ült és matekfeladatokat oldott. Odamentem hozzá, megsimogattam a haját.

– Anyu, ne bántsd annyira Zolit – mondta halkan. – Nem mindenki olyan, mint én.

– De hát miért nem próbálja meg jobban? – kérdeztem kétségbeesetten. – Te is ugyanabból a családból jöttél.

Gergő csak vállat vont. – Ő másképp működik.

A férjem, Laci későn ért haza. Fáradtan ledobta magát a kanapéra.

– Megint veszekedtetek? – kérdezte.

– Nem veszekedés volt – vágtam rá gyorsan –, csak… aggódom érte. Nem akarom, hogy lemaradjon az életben.

– Néha úgy érzem, te jobban szereted Gergőt – hallottam meg Zoltán hangját a folyosóról. Ott állt pizsamában, karba tett kézzel.

– Ez nem igaz! – tiltakoztam azonnal.

– Dehogynem – mondta halkan. – Mindig csak azt mondod, mit csináljak jobban. Soha nem vagy rám büszke.

A szívem összeszorult. Oda akartam menni hozzá, de már vissza is ment a szobájába. Laci rám nézett.

– Ezt most jól elintézted – mondta csendesen.

Az éjszaka nagy részét álmatlanul töltöttem. Vajon tényleg igazuk van? Tényleg csak Gergő sikereit látom? Vagy csak attól félek, hogy Zoltán örökre lemarad?

Másnap reggel Zoltán nem akart iskolába menni. Azt mondta, fáj a feje. Tudtam, hogy csak kifogás. Leültem mellé az ágyra.

– Zoli, beszélgessünk egy kicsit – kezdtem óvatosan.

– Minek? Úgyis csak azt mondod majd, hogy csináljam jobban – felelte keserűen.

– Nem… most csak hallgatni szeretnélek – próbáltam nyugtatni.

Sokáig hallgatott, aztán végül megszólalt:

– Nem tudok olyan lenni, mint Gergő. Próbáltam… de mindig elrontom. És ha te is csalódsz bennem, akkor már senkim sincs.

A könnyeim kicsordultak. Megöleltem őt.

– Sajnálom, Zoli. Nem akartam bántani. Csak féltelek… és néha rosszul fejezem ki magam.

Aznap este családi vacsorát tartottunk. Próbáltam mindkét fiammal egyformán beszélgetni, de éreztem a feszültséget Zoltánban. Gergő próbált viccelődni, de Zoli csak bólintott vagy vállat vont.

A következő hetekben próbáltam változtatni: kevesebbet hasonlítgattam őket össze, többet dicsértem Zolit apróságokért is. Egyik nap hazajött egy hármassal matekból – korábban ezért leszidtam volna –, most viszont megdicsértem:

– Ügyes vagy! Látod? Haladsz előre!

Zoltán arca felderült egy pillanatra. Talán először érezte azt, hogy nem kell mindig versenyeznie a bátyjával.

De a múlt árnyai lassan engednek csak el. Egyik este hallottam, ahogy Gergő és Zoltán beszélgetnek a szobában:

– Sajnálom, hogy anyu mindig engem hoz fel példának – mondta Gergő halkan.

– Nem baj… már megszoktam – felelte Zoli.

– De nem kéne megszoknod – válaszolta Gergő.

Ott álltam az ajtó mögött könnyes szemmel. Rájöttem: az én ambícióm majdnem tönkretette a fiaim kapcsolatát – és talán az önbizalmukat is.

Most már igyekszem elfogadni őket olyannak, amilyenek. De vajon elég lesz ez ahhoz, hogy helyrehozzam mindazt, amit elrontottam? Vajon hány magyar családban történik ugyanez nap mint nap?

„Lehet-e még jó anya az ember azok után, hogy éveken át rossz példát mutatott? Ti mit gondoltok: hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt szeretet és elvárás között?”