Az utolsó kívánság: Egy apa útja a fia emlékéért

– Apa, ugye megígéred? – Marci hangja még most is visszhangzik a fejemben. Akkor mondta, amikor már tudtuk, hogy nincs sok ideje hátra. A kórházi szoba ablakán túl szürke volt az ég, bent pedig csak a gépek halk zümmögése törte meg a csendet. – Megígérem, kisfiam – mondtam neki remegő hangon, miközben próbáltam elrejteni a könnyeimet. – Végigkerékpározom az országot, ahogy mindig szeretted volna.

Aznap reggel, amikor Marci elment, minden megváltozott. Zsuzsa, a feleségem, hónapokig nem szólt hozzám rendesen. A lányunk, Dóri bezárkózott a szobájába, csak a telefonját nyomkodta. Én pedig csak ültem a konyhában, bámultam a falat és próbáltam elhinni, hogy ez tényleg megtörténhetett velünk. Az egész házban ott lebegett Marci hiánya: az üres bicikli a garázsban, a félbehagyott legóváros az asztalon, a hűtőre ragasztott rajzai.

A temetés után mindenki azt mondta: „Idővel könnyebb lesz.” De nem lett. Egyre csak nőtt bennem a feszültség. Zsuzsa egyre többször vágott oda: – Te csak magaddal törődsz! Neked könnyű! – kiabálta egy este, amikor megpróbáltam beszélni vele Marci kívánságáról. – Hogy gondolod, hogy most elindulsz biciklizni? Mi lesz velünk? Dóri is elveszett! – sírt.

De én tudtam: ha nem indulok el, beleőrülök. Marci miatt kellett megtennem. És talán magam miatt is.

Egy májusi hajnalon felültem Marci régi biciklijére – azt hiszem, ezzel akartam még közelebb lenni hozzá –, és elindultam Budapestről Szeged felé. Az első napokban minden pedáltekerésnél úgy éreztem, mintha Marci ott ülne mögöttem. Hallottam a nevetését, ahogy gyerekkorában mindig mondta: „Gyorsabban, apa!”

Az út nem volt könnyű. Az Alföldön hirtelen jött viharban áztam bőrig. Egy kis faluban, Kunszentmártonban egy idős bácsi szállást ajánlott: – Fiam, látom rajtad a bánatot. Mesélj! – kérte este a sparhelt mellett. Elmondtam neki mindent. Ő csak bólogatott: – Az embernek néha mennie kell ahhoz, hogy visszataláljon.

Szegeden találkoztam egy régi barátommal, Gáborral. Ő is elvesztette a fiát évekkel ezelőtt. Együtt ültünk a Tisza-parton.
– Sosem lesz könnyebb – mondta halkan –, de megtanulsz együtt élni vele.

Az út során sokszor gondoltam arra: vajon Zsuzsa megbocsát-e nekem? Vajon Dóri valaha újra beszélget velem? Minden este írtam nekik üzenetet, de csak ritkán kaptam választ. Aztán egy nap Dóri küldött egy képet: ő is biciklizni ment az iskolába. „Apa, büszke vagyok rád” – írta alá.

A Balaton partján egy család hívott be vacsorára. Ott volt egy velem egykorú apa és két kisgyerek. Néztem őket játék közben, és összeszorult a szívem. Este az apa megkérdezte: – Miért csinálod ezt az utat?
– Azért, mert megígértem a fiamnak – válaszoltam.
– Akkor biztosan nagyon büszke lenne rád – mondta csendesen.

A legnehezebb pillanat Pécsen ért utol. Ott volt az utolsó közös nyaralásunk helyszíne. Leültem ugyanarra a padra a Széchenyi téren, ahol Marci egyszer azt mondta: „Apa, egyszer végigmegyünk együtt az egész országon!” Most egyedül ültem ott. Sírtam. Nem szégyelltem.

Az út végén visszaértem Budapestre. Zsuzsa várt otthon az ajtóban. Nem szólt semmit, csak átölelt. Hosszú percekig álltunk így.
– Sajnálom – suttogta végül –, haragudtam rád… de most már értem.

Dóri is odajött hozzám.
– Hiányzik Marci – mondta halkan.
– Nekem is – feleltem.

Most itt ülök Marci biciklijével az udvaron és azon gondolkodom: vajon tényleg sikerült teljesítenem az utolsó kívánságát? Vagy ez az út inkább rólam szólt? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet valaha bocsátani magunknak azt, hogy nem tudtuk megmenteni őt?