„Ha lenne lelkiismereted, legalább elmosogatnál egyszer”: Egy anya harca a családjáért

„Ha lenne lelkiismereted, legalább elmosogatnál egyszer!” – kiáltottam oda Dórának, a menyemnek, miközben a konyhapultnál álltam, és a kezem remegett a mosogatószivacson. A tányérok tornyosultak, a poharak zsírosak voltak, és a konyhában terjengett az állott étel szaga. Gábor, a fiam, ott ült az asztalnál, lehajtott fejjel, mintha nem is hallaná a vitánkat. De tudtam, hogy hallja. Mindig hallotta.

Már huszonhárom évesen egyedül maradtam vele. Az apja, Tamás, egyik napról a másikra lépett le. „Elegem van ebből az egészből!” – mondta akkor. „Dolgozom, pénzt keresek, aztán mindent elköltötök! Miért ne költhetném magamra? Vagy… másra?” – tette hozzá gúnyosan. Akkor még nem tudtam, hogy már régóta van valakije. Csak azt éreztem, hogy valami végérvényesen eltört bennem.

Gábor hároméves volt. Az első hetekben nem tudtam aludni. Éjszakánként sírtam a párnába, nappal pedig próbáltam erős lenni előtte. A bölcsődei beszoktatásnál ő sírt, én meg csak mosolyogtam rá, de belül darabokra hullottam. Anyám néha segített, de ő is csak annyit mondott: „Te választottad ezt az embert.” Mintha minden az én hibám lett volna.

Az évek teltek. Gábor okos fiú lett, mindig jó jegyeket hozott haza. Büszke voltam rá. Minden fillért félretettem neki: új cipőre, iskolai kirándulásra, zongoraórára. Én magamnak sosem vettem semmit. Néha azon kaptam magam, hogy irigylem azokat az anyákat, akiknek ott volt mellettük a férjük – akiknek nem kellett mindent egyedül megoldaniuk.

Aztán Gábor felnőtt lett. Egyetemre ment Budapestre. Az első évben minden hétvégén hazajött, aztán egyre ritkábban. Megismert egy lányt – Dórát –, aki később a menyem lett. Az esküvőjükön végig mosolyogtam, de belül rettegtem: vajon most végleg elveszítem őt?

Az első közös karácsonyukon nálam gyűlt össze a család. Dóra egész este a telefonját nyomkodta, alig szólt hozzám. A vacsora után mindenki felállt az asztaltól – kivéve őt. A tányérok ott maradtak előttünk. „Segítenél elpakolni?” – kérdeztem tőle halkan. „Majd később” – felelte unottan.

Azóta minden alkalommal ugyanaz: Dóra nem segít semmiben. Ha náluk vagyok vendégségben, akkor is csak ül és várja, hogy kiszolgálják. Gábor pedig… mintha nem is látná ezt. Vagy nem akarja látni.

A mai napig emlékszem arra a délutánra, amikor kiborultam. Egy hosszú nap után mentem át hozzájuk; vittem nekik házi sütit is. A lakásban rendetlenség volt: ruhák szétdobálva, mosatlan edények mindenhol. Dóra a kanapén feküdt és sorozatot nézett.

„Dóra, kérlek… legalább egy kicsit segíts rendet rakni!” – szóltam rá fáradtan.

Ő csak vállat vont: „Nem az én dolgom.”

Ekkor tört ki belőlem: „Ha lenne lelkiismereted, legalább elmosogatnál egyszer!”

Gábor ekkor felpattant: „Anya! Elég! Miért kell mindig veszekedni? Miért nem tudsz békén hagyni minket? Úgy érzem, tönkre akarod tenni a családomat!”

Ott álltam megszégyenülve a saját fiam lakásában. A szívem összeszorult. Hát ezért dolgoztam annyit? Ezért mondtam le mindenről? Hogy most én legyek a rossz?

Hazafelé menet sírtam az autóban. Anyám hangja visszhangzott bennem: „Te választottad ezt az utat.” De vajon tényleg én választottam? Vagy csak sodródtam az árral?

Azóta ritkábban hívnak át magukhoz. Ha találkozunk is, mindenki feszült és csendes. Gábor néha rám ír egy-egy üzenetet: „Jól vagy?” – de érzem benne a távolságot.

A barátnőim szerint hagynom kellene őket élni az életüket. „Ne szólj bele! Majd rájönnek maguktól!” – mondják. De hogyan tudnék nem törődni velük? Hogyan tudnék nem aggódni azért a fiúért, akit egyedül neveltem fel?

Néha azon gondolkodom: talán tényleg túl sokat várok el Dórától. Talán túl magasra tettem a mércét – hiszen én mindent egyedül csináltam végig. De azt is érzem: ha én nem szólok, akkor ki fogja megtanítani neki az együttélés alapjait? Ki fogja megtanítani tisztelni azt a családot, amelyhez tartozik?

Egyik este Gábor felhívott: „Anya… sajnálom a múltkoriakat.”

„Semmi baj” – válaszoltam halkan.

„Csak… nehéz most minden” – mondta ő is csendesen.

„Tudom” – feleltem.

Letettük. És én ott ültem a sötétben, egyedül.

Vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak mindenki másnak könnyebb engem okolni? Ti mit tennétek a helyemben?