Három év után: Hogyan hozott közelebb egymáshoz a mostohalányom egyetemi álma?

– Már megint elvitted a hajvasalómat? – Lilla hangja élesen hasított át a reggeli csendben. A fürdőszoba ajtajából nézett rám, szeme villámokat szórt.

– Nem, Lilla, én nem használtam – feleltem fáradtan, miközben próbáltam kávét főzni a kicsi konyhában. Gábor már elment dolgozni, csak mi ketten maradtunk a lakásban. Három éve vagyok a felesége, de most, hogy Lilla beköltözött hozzánk az egyetem miatt, minden nap új kihívás.

A lakásunk a XIII. kerületben van, egy kétszobás panel. Amikor Gáborral összeköltöztünk, azt hittem, végre nyugalom lesz az életemben. De Lilla érkezése mindent felborított. Az első héten még próbáltam kedves lenni: főztem neki vacsorát, segítettem berendezni a szobáját. De ő csak flegmán válaszolt, és minden apróságon összeveszett velem.

Egyik este Gábor későn ért haza. Épp a kanapén ültem, amikor belépett.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Semmi – feleltem halkan. Nem akartam panaszkodni, de látta rajtam, hogy valami nincs rendben.

– Lilla megint kiabált veled? – sóhajtott.

– Nem tudom, mit csináljak vele. Próbálok kedves lenni, de mintha falnak beszélnék.

Gábor leült mellém és megfogta a kezem.

– Adj neki időt. Nehéz neki is. Új város, új iskola, új élet.

Igaza volt. De nekem is nehéz volt. Éreztem, hogy Lilla nem fogad el. Talán azt hiszi, elvettem tőle az apját. Talán azt gondolja, sosem leszek igazi anyja.

A következő hetekben egyre több volt a konfliktus. Egy reggel Lilla sírva jött ki a szobájából.

– Elrontottam a vizsgámat! – zokogta.

– Sajnálom… – kezdtem volna mondani valamit, de rám förmedt:

– Nem érted! Neked könnyű volt! Neked nem kellett mindent újrakezdened!

Ott álltam némán. Eszembe jutott az én fiatalságom: vidékről jöttem fel Pestre tanulni, albérletben laktam idegenekkel, és minden nap sírtam az anyám után. Talán mégsem vagyunk olyan különbözőek.

Aznap este kopogtam az ajtaján.

– Bemehetek? – kérdeztem halkan.

Nem válaszolt, de nem is zárta be az ajtót. Leültem az ágya szélére.

– Tudod… amikor én voltam egyetemista, nekem is nagyon nehéz volt. Az első félévben majdnem kibuktam. Nem ismertem senkit, mindenki idegen volt…

Lilla rám nézett könnyes szemmel.

– Tényleg?

Bólintottam.

– Igen. És tudod mi segített? Hogy volt valaki, aki meghallgatott. Ha szeretnéd… én itt vagyok neked.

Nem mondott semmit, de másnap reggel már nem kiabált velem. Sőt, együtt reggeliztünk. Apró lépések voltak ezek, de nekem hatalmas jelentőségük volt.

A vizsgaidőszak alatt együtt tanultunk esténként a konyhaasztalnál. Én segítettem neki jegyzetelni, ő pedig megtanított néhány új trükköt a telefonján. Néha még nevetni is tudtunk együtt.

Egyik este Gábor halkan súgta nekem:

– Köszönöm, hogy ilyen türelmes vagy vele.

– Nem vagyok mindig türelmes – vallottam be –, de próbálkozom.

A nyár végére Lilla átment minden vizsgáján. Egy este együtt ültünk ki a Margitszigetre fagylaltozni.

– Tudod – mondta halkan –, azt hittem, utálni foglak. De most már örülök, hogy itt vagy.

A szívem majd kiugrott a helyéről. Megöleltem őt – először őszintén és félelem nélkül.

Most már tudom: nem attól lesz valaki családtag, hogy vér szerint rokonok vagyunk. Hanem attól, hogy képesek vagyunk egymásért változni és kitartani egymás mellett a legnehezebb időkben is.

Néha még mindig veszekedünk apróságokon – ki használta el a tejet, ki hagyta nyitva az ablakot –, de már tudom: ezek csak hétköznapi dolgok. Ami igazán számít, az az út, amit együtt tettünk meg.

Vajon hányan érezték már úgy magukat egy családban, mint én? Hányan féltek attól, hogy sosem fogadják el őket igazán? És vajon mennyien mernek mégis újra és újra próbálkozni?