Tíz ajándék, amit soha ne adj karácsonyra – Egy családi vita története

– Ezt most komolyan gondoltad, Anikó? – kérdezte anyám, miközben a kezében tartotta a csomagolt tusfürdő szettet. A nappaliban csend lett, csak a kandalló pattogása hallatszott. Mindenki rám nézett, mintha valami szentségtörést követtem volna el.

Nem tudtam megszólalni. A testvérem, Gábor, zavartan piszkálta a telefonját, apám pedig a bajuszát simogatta, ahogy mindig, amikor feszültség van. A fa alatt még ott sorakoztak a csomagok, de már senkinek nem volt kedve kibontani őket.

Pedig hetek óta azon gondolkodtam, mit vegyek anyának. Minden évben ugyanaz: valami praktikusat kér, de ha azt kapja, megsértődik. Ha valami személyeset veszek, az sem jó. Idén úgy döntöttem, nem agyalok túl sokat – vettem egy szépnek tűnő tusfürdő szettet és egy doboz bonbont. Most úgy tűnik, ez volt életem legrosszabb döntése.

– Anikó, te is tudod, hogy ezek a tucatajándékok… – kezdte újra anyám, de apám közbevágott.
– Na jó, elég legyen! Karácsony van, örüljünk egymásnak!

De már késő volt. A hangulat megfagyott. Eszembe jutottak azok a cikkek az interneten: „Tíz ajándék, amit soha ne adj karácsonyra” – tusfürdő szett mindig ott szerepel. Hát persze. De miért kell ebből ekkora ügyet csinálni?

Aztán Gábor is megszólalt:
– Szerintem Anikó csak jót akart. Én is kaptam már ilyet tőle, és örültem neki.

Anyám felhorkant.
– Persze, mert te fiú vagy! Neked mindegy! De én… én azt hittem, hogy legalább karácsonykor számítok annyit, hogy valami személyesebbet kapjak.

A könnyeim elkezdtek gyűlni a szememben. Nem akartam sírni, főleg nem a család előtt. De nem bírtam tovább.
– Mindig csak panaszkodsz! Akármit csinálok, soha nem jó! – kiáltottam rá anyára.

A szobában döbbent csend lett. Apám felállt és kiment a konyhába. Gábor rám nézett, majd odasúgta:
– Ne vedd magadra. Tudod, milyen anya.

De én magamra vettem. Az egész karácsony tönkrement egy tusfürdő szett miatt.

Később este anyám bejött a szobámba. Leült az ágyam szélére.
– Anikó… nem akartalak megbántani. Csak… tudod, nekem ez az ünnep mindig arról szólt, hogy együtt vagyunk és figyelünk egymásra. Amikor ilyen ajándékot kapok, úgy érzem, mintha nem is lennék fontos.

Nem tudtam mit mondani. Csak bámultam a plafont.
– Sajnálom – suttogtam végül.
– Én is – mondta anyám halkan.

Másnap reggel Gábor odajött hozzám reggeli közben.
– Tudod, Anikó, szerintem nem az ajándékon múlt ez az egész. Anyu mindig túlérzékeny karácsonykor. Emlékszel tavaly, amikor apu egy könyvet vett neki? Akkor is sírt.

Elmosolyodtam.
– Igen… talán tényleg mindegy lenne, mit adok neki.

De valahol mélyen mégis bántott a dolog. Miért kell minden évben ugyanazokat a köröket futni? Miért nem lehet egyszerűen örülni annak, amit kapunk?

Aznap este leültem anyámmal beszélgetni.
– Anyu… mit szeretnél igazán karácsonyra? Nem tárgyat… hanem úgy igazán?

Elgondolkodott.
– Talán csak azt, hogy együtt legyünk és beszélgessünk. Hogy ne rohanjunk mindig sehova. Hogy ne csak az ajándékokról szóljon minden.

Megöleltem. Akkor értettem meg először igazán: nem az ajándék számít. Hanem az odafigyelés.

De vajon hány családban történik ugyanez? Hányan sértődnek meg egy rosszul választott ajándék miatt? És vajon tényleg az ajándékokról szól ez az ünnep?

„Ti mit gondoltok? Nálatok is volt már hasonló vita karácsonykor? Vajon tényleg ennyit számít egy ajándék?”