Egy váratlan látogatás: Áldás vagy átok?
– Hogy képzelted ezt, Gergő? – Nóra hangja remegett, miközben a kiságy mellett állt, karjában a síró kisfiunkkal. – Meg sem kérdeztél, csak szóltál anyádnak, hogy jöjjön át? Tudod, mennyire fáradt vagyok…
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy hibáztam. Anyám, Ilona, mindig is erős akaratú asszony volt, aki sosem félt beleszólni az életembe. Gyerekkoromban ez biztonságot adott, de most, felnőttként, inkább tehernek éreztem. Főleg mióta Nórával együtt vagyunk. Az esküvőnk óta minden apró döntésünkbe bele akart szólni: hol lakjunk, milyen nevet adjunk a gyereknek, sőt még abba is, hogy milyen pelenkát vegyünk.
Most pedig itt álltam két nő között, akiket mindennél jobban szeretek, és úgy éreztem, mindkettőjüket cserben hagytam.
– Nóra, csak azt akartam… – kezdtem volna magyarázni, de ekkor megszólalt a csengő. Anyám volt az.
Ilona belépett az ajtón, kezében egy hatalmas csokor virággal és egy tálca frissen sütött pogácsával. Arcán az a tipikus mosoly ült, amitől egyszerre éreztem magam szeretve és fojtogatva.
– Szervusztok! – harsogta. – Hát itt van az én kis unokám! Hadd lássam azt a drága gyereket!
Nóra mereven állt. Láttam rajta, hogy legszívesebben visszafordítaná az időt. Anyám viszont nem érzékelte a feszültséget; odalépett hozzánk, és már nyúlt is a baba felé.
– Ilona néni… – szólalt meg halkan Nóra. – Most pihentetném egy kicsit a picit. Nagyon nehéz éjszakánk volt.
Anyám arca egy pillanatra megkeményedett. – Ugyan már, Nóra! Egy kisbaba mellett nincs pihenés! Majd én segítek! – És már vette is ki a kezemből a kisfiunkat.
Éreztem, ahogy Nóra szemeiben könnyek gyűlnek. Olyan tehetetlennek tűnt. Ekkor valami eltört bennem.
– Anya! – szóltam rá határozottabban, mint valaha. – Kérlek, adj egy kis teret Nórának. Most rá van szüksége a legjobban.
Ilona meglepetten nézett rám. Talán először látta rajtam igazán: már nem vagyok az a kisfiú, akit irányítani lehet.
Csend lett. Csak a baba halk szuszogása hallatszott.
Anyám letette a kisfiunkat a kiságyba, majd leült az ágy szélére. – Tudod, Gergő – mondta halkan –, én csak segíteni akartam. Olyan nehéz kívülről nézni, hogy szenvedtek…
Nóra ekkor odalépett hozzá. – Ilona néni… Tudom, hogy jót akar. De nekem most arra van szükségem, hogy érezzem: én is elég vagyok anyának. Hogy nem csinálom rosszul.
Anyám szeme megtelt könnyel. – Én sosem mondtam ilyet… Csak féltem… Féltem attól, hogy nem tudok segíteni nektek… Hogy elveszítelek titeket.
A szobában hirtelen minden feszültség feloldódott. Ott ültünk hárman: két nő és én – egy férfi, aki egész életében próbált megfelelni mindkettőjük elvárásainak.
– Anya – mondtam halkan –, nekünk most arra van szükségünk, hogy támogass minket… de ne irányíts. Hogy bízz bennünk.
Ilona bólintott. – Megpróbálom… De nehéz lesz.
Nóra elmosolyodott. – Nekem is nehéz volt elfogadni, hogy nem vagyok tökéletes anya… De talán együtt könnyebb lesz.
Aznap este anyám főzött nekünk vacsorát. Nem szólt bele semmibe; csak ott volt velünk. Nóra pedig először engedte meg neki, hogy ringassa a kisfiunkat elalvás előtt.
Ahogy néztem őket – anyámat és feleségemet –, rájöttem: talán pont ezekre a nehéz pillanatokra van szükség ahhoz, hogy igazán családdá váljunk.
Most már tudom: néha a legváratlanabb látogatás hozza el a legnagyobb áldást.
De vajon tényleg képesek vagyunk elengedni a régi sérelmeket? Ti mit tennétek a helyemben?