Hosszú haj, rövid esélyek – Egy kilencéves lány harca az iskoláért
– Anya, miért mondta a tanító néni, hogy nem jöhetek ide iskolába? – kérdeztem halkan, miközben az ujjaimmal a hajamat csavargattam. Anyukám arca elsötétült, de próbált mosolyogni.
– Mert… mert azt mondják, túl hosszú a hajad. De ez butaság, Lili, és nem fogjuk annyiban hagyni – válaszolta, miközben megszorította a kezem.
Aznap már a harmadik iskolából jöttünk ki csalódottan. Az első helyen még csak furcsán néztek rám, a másodikban már meg is mondták: „Itt szabály, hogy a lányok haja vállig érhet csak. Hosszabb nem lehet.” A harmadikban egyenesen azt mondták anyának, hogy „a rend a legfontosabb”, és ha nem vágatjuk le a hajamat, akkor nem vesznek fel.
Nem értettem. Mindig is szerettem tanulni. Otthon már olvastam meséket, számoltam, sőt, néha még anyának is segítettem főzni. A hajam csak úgy volt – néha kibontva, néha copfban –, de sosem gondoltam volna, hogy emiatt nem mehetek iskolába.
Otthon csendben ültünk a konyhában. Anyu teát főzött, én pedig az ablakon bámultam ki. A szomszéd kisfiú, Marci épp focizott az udvaron. Őt felvették abba az iskolába, ahová én is szerettem volna menni.
– Anya, ha levágatnám a hajam, akkor mehetnék? – kérdeztem halkan.
Anyu letette a bögrét és leült mellém.
– Lili, ez nem csak a hajadról szól. Ha most engedünk, holnap majd mást találnak ki. Nem akarom, hogy azt érezd, változtatnod kell magadon csak azért, mert valaki azt mondja.
A nagymamám fényképe ott lógott a falon. Ő is hosszú hajú volt egész életében. Anyu sokszor mesélte, mennyit harcolt azért, hogy önmaga lehessen. Most rajtam volt a sor?
A következő héten anyu felhívta az Oktatási Hivatalt. Hosszasan beszélt valakivel telefonon – hallottam, ahogy egyre dühösebb lesz.
– Nem igazságos! – csattant fel végül. – Egy gyereket nem lehet kizárni az oktatásból ilyen okból!
Este apu is hazajött. Ő csendesebb volt, de láttam rajta az aggodalmat.
– Talán jobb lenne… ha mégis levágnánk – mondta halkan anyunak. – Lili miatt.
Anyu azonban megrázta a fejét.
– Nem! Nem fogom hagyni, hogy ilyenek miatt hátrány érje a lányomat.
Aznap este sokáig sírtam a párnába. Nem akartam csalódást okozni senkinek. De azt sem akartam, hogy mindenki engem nézzen furcsán az utcán vagy az iskolában.
A következő napokban anyu mindenhová magával vitt: ügyvédhez mentünk, beszéltünk más szülőkkel is. Kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen – más gyerekeket is utasítottak már el hasonló indokkal. Volt egy kislány, Zsófi, akinek piros szemüvege volt; őt azért nem vették fel egy másik iskolába.
Egyik este anyu leült mellém az ágyra.
– Lili, tudod mit? Írunk egy levelet az igazgatónak. Elmondjuk neki mindent: hogy mennyire szeretsz tanulni, hogy mennyit jelent neked az iskola.
Így hát leültünk együtt írni:
„Tisztelt Igazgató Úr! Azért írok Önnek, mert nagyon szeretnék ebbe az iskolába járni. Szeretek olvasni és számolni, és nagyon várom már, hogy új barátokat szerezzek. A hajam hosszú és göndör – ezt örököltem a nagymamámtól –, de remélem, ez nem baj. Szeretném megmutatni Önöknek, hogy jó tanuló leszek! Üdvözlettel: Lili”
Anyu is írt mellé egy levelet: jogszabályokat idézett és leírta, milyen rosszul esik neki ez az egész helyzet.
Pár nap múlva választ kaptunk: behívtak minket beszélgetésre.
Az igazgatói iroda nagy volt és hideg. Az igazgató komoly arccal nézett rám.
– Lili – mondta –, miért olyan fontos neked ez az iskola?
– Mert itt vannak a barátaim… és mert szeretnék tanulni – válaszoltam remegő hangon.
Az igazgató sóhajtott.
– Tudod, vannak szabályaink. De talán… talán néha változtatni kell rajtuk.
Anyu megszorította a kezem. Aznap este végre mosolyogva mentünk haza: felvettek!
De tudtam: sok más gyerek még mindig küzd hasonló dolgokkal. Vajon hányan érzik magukat kirekesztve csak azért, mert mások? És vajon mikor lesz olyan világ Magyarországon is, ahol minden gyerek önmaga lehet?