Amikor elmentem, és Nóra tizenkét éves volt – Egy apa vallomása a távolságról és az újrakezdésről
– Miért nem voltál ott, amikor szükségem lett volna rád? – Nóra hangja remegett, ahogy a konyhaasztal túloldalán ült. A keze ökölbe szorult, a szeme vörös volt a visszafojtott könnyektől. A régi panelházban ültem vele szemben, ahol annyi emlék kísértett, és hirtelen úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját életemben.
Nem tudtam rögtön válaszolni. A szavak megakadtak a torkomban. Húsz év telt el azóta, hogy elmentem Németországba dolgozni, amikor Nóra tizenkét éves volt. Akkor azt hittem, helyesen cselekszem – hogy az anyagi biztonság mindennél fontosabb. De most, ahogy néztem a lányomat, aki már harminckét éves nő lett, rájöttem: talán mindent rosszul csináltam.
– Tudod jól, miért mentem el – mondtam végül halkan. – Nem volt más választásom. Az itthoni fizetésből nem tudtunk volna megélni. Anyád is elvesztette a munkáját…
– De én elvesztettem az apámat! – vágott közbe Nóra. – Nem érted? Nem az számított, hogy milyen cipőt hordok vagy hogy milyen telefont kapok karácsonyra! Csak azt akartam, hogy ott legyél az iskolai ünnepségen… hogy megölelj, amikor sírok…
A szívem összeszorult. Emlékszem arra a napra, amikor először mentem ki Münchenbe. Az állomáson Nóra nem sírt, csak némán nézett rám. Akkor azt hittem, erős lesz. De most látom: csak magára maradt.
Az első években minden pénzemet hazaküldtem. Karácsonykor csomagokat küldtem: Milka csokit, Adidas cipőt, német könyveket. Azt hittem, ezzel pótolhatom a hiányomat. Az anyja gyakran panaszkodott telefonon: „Nóra egyre zárkózottabb. Nem beszél velem sem.” De én csak dolgoztam tovább: reggel hatkor indultam a gyárba, este kilenckor értem haza az albérletbe. Azt mondogattam magamnak: majd ha hazamegyek, minden rendbe jön.
De sosem jött rendbe. Mire visszaköltöztem Magyarországra – már öt éve –, Nóra már felnőtt nő volt. Egyetemre járt Budapesten, alig járt haza. Az anyjával is megromlott a kapcsolata; végül elváltunk. Én pedig ott álltam egyedül egy üres lakásban, és nem tudtam, hogyan kezdjek újra beszélgetni a saját lányommal.
Most itt ülünk egymással szemben, húsz év elhallgatott fájdalmaival. Próbálok magyarázkodni:
– Tudod… én sosem akartalak bántani. Mindent érted csináltam.
– De nem kértelek rá! – kiált fel Nóra. – Én csak egy apát akartam… nem pénzt!
A szomszéd lakásból áthallatszik egy veszekedés foszlánya; valaki csapkodja az ajtót. Ez a panelház mindig tele volt feszültséggel – most mintha az egész ház visszhangozná a mi fájdalmunkat is.
Nóra feláll, az ablakhoz megy. Hosszú percekig hallgatunk.
– Néha irigyeltem azokat a lányokat az osztályban – mondja halkan –, akiknek ott volt az apjuk minden szülői értekezleten. Akikhez hazamentek az apák este munka után…
– Sajnálom – mondom végül. – Tényleg sajnálom.
– Tudod… – fordul felém –, most már értem, miért tetted. De akkor… nagyon haragudtam rád.
Leül mellém. A keze remegve érinti meg az enyémet.
– Most már csak azt szeretném tudni: lehet-e még pótolni azt, amit elvesztettünk?
Nem tudom a választ. Csak ülünk egymás mellett, két megtört emberként.
Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. Elhívom vacsorázni; néha együtt sétálunk a Margitszigeten. Megpróbálok jelen lenni az életében – most már tényleg ott lenni.
De minden alkalommal érzem: ott van közöttünk valami láthatatlan fal. Egy-egy szóval, egy-egy mozdulattal próbáljuk lebontani.
Egyik este Nóra rám néz:
– Apa… szerinted lehet még igazi családunk?
Nem tudom biztosan. Csak annyit mondok:
– Megpróbálhatjuk… ha te is akarod.
Most már tudom: nem elég pénzt adni vagy ajándékokat küldeni. A szeretetet nem lehet csomagban hazaküldeni Németországból.
Vajon hány magyar család élte át ugyanezt? Hány gyerek nőtt fel úgy, hogy az egyik szülő külföldön dolgozott? Lehet-e még helyrehozni azt, amit a távolság elvett? Ti mit gondoltok erről?