Hitem ereje: Hogyan találtam magamra a válásom után, amikor mindenki engem hibáztatott

– Miért nem vagy képes végre felnőni, Anna? – Gábor hangja visszhangzott a konyhában, miközben a tányérok csörömpöltek az asztalon. A gyerekek már rég aludtak, de én tudtam, hogy a falak mindent hallanak. – Mindig csak a templom, mindig csak az imádkozás! Mikor fogod végre észrevenni, hogy ez nem old meg semmit?

Ott álltam a konyhapultnál, remegő kézzel szorongatva a bögrét. A tea már kihűlt, mint a szavak köztünk. – Gábor, én csak próbálok kapaszkodni valamibe. Nem akarok veszekedni – suttogtam.

– Persze, te sosem akarsz veszekedni! – csattant fel. – De azt sem akarod meghallani, amit mondok!

Aznap este becsapta maga mögött az ajtót. Azt hittem, csak pár órára megy el. De másnap reggel már nem jött haza. És azután sem.

A családom reakciója még jobban fájt. Anyám, aki mindig azt mondta, hogy „egy asszonynak tartania kell a családot”, most csak annyit mondott: – Anna, mit csináltál? Miért ment el Gábor?

A barátaim is elfordultak tőlem. A templomban is éreztem a pillantásokat. Mintha mindenki tudná, hogy én vagyok a hibás. Egyedül maradtam két kisgyerekkel és egy összetört szívvel.

Az első hetekben csak robotpilóta üzemmódban éltem. Reggelente felkeltem, elkészítettem a reggelit, elvittem a gyerekeket az óvodába, aztán hazamentem és sírtam. Néha úgy éreztem, megfulladok a csendben.

Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem az ágy szélére és elővettem a régi imakönyvemet. – Istenem, ha tényleg létezel, kérlek, adj erőt! – suttogtam könnyek között.

Nem történt semmi csoda. Nem hallottam hangokat, nem lett könnyebb egyik pillanatról a másikra. De másnap reggel valami mégis megváltozott bennem. Felkeltem, és úgy döntöttem: nem hagyom, hogy elnyeljen a fájdalom.

Elkezdtem újra járni a templomba. Eleinte csak hátul ültem, csendben figyeltem az orgonaszót és a pap szavait. Egy vasárnap utánam jött egy idős asszony, Ilonka néni.

– Drága Anna, látom rajtad a bánatot – mondta halkan. – Tudod, én is átéltem ilyet. Ha beszélgetni szeretnél…

Először elutasítottam. Nem akartam senkivel beszélni. De aztán egy este mégis felhívtam őt.

– Nem tudom, mit rontottam el – zokogtam a telefonba.

– Néha nem rajtunk múlik minden – válaszolta Ilonka néni. – Az emberek szeretnek hibáztatni valakit. De Isten nem így lát minket.

Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy valaki nem vádolt, hanem meghallgatott.

A gyerekeim miatt is próbáltam erős maradni. Amikor Dóri megkérdezte: – Anya, apa mikor jön haza? – összeszorult a torkom.

– Nem tudom kicsim – válaszoltam őszintén –, de mi itt vagyunk egymásnak.

A munkahelyemen is egyre nehezebb lett minden. A főnököm, Zsolt gyakran nézett rám sajnálkozva.

– Anna, ha kell pár nap szabadság…

– Köszönöm, de dolgoznom kell – mondtam mindig.

A hónapok teltek. Gábor egyszer sem keresett minket. Egy közös barátunktól hallottam, hogy új párja van.

Anyám továbbra is engem hibáztatott. Egy vasárnap ebédnél kiborultam:

– Anya! Elég volt! Nem csak én vagyok felelős azért, ami történt!

Anyám csak nézett rám döbbenten. Talán először látta rajtam az erőt.

A templomban egyre többet segítettem: takarítottam, szerveztem programokat gyerekeknek. Lassan új barátokra leltem.

Egyik este Ilonka néni így szólt hozzám:

– Anna, látod? Megerősödtél. Nem Gábor vagy anyád véleménye határoz meg téged.

Rájöttem: nem kell mindenkinek megfelelnem. A hitem és a gyerekeim szeretete elég ahhoz, hogy újra felépítsem magam.

Most már tudom: lehet újrakezdeni akkor is, ha mindenki mást mond. Lehet hinni akkor is, ha senki sem hisz benned.

Néha még ma is megkérdezem magamtól: Vajon tényleg én voltam a hibás? Vagy csak túl sokat várnak el egy nőtől ebben az országban? Ti mit gondoltok erről?