Egyetlen fiam, kétgyermekes asszony: Anyai szív harca a boldogságért

– Nem hiszem el, Gergő! – kiáltottam rá a fiamra, miközben a konyhaasztalra csaptam. A teáscsésze megremegett, ahogy a hangom visszhangzott a szűk panelkonyhában. – Komolyan gondolod ezt? Hét évvel idősebb nálad, és már két gyereke van! Mit gondolnak majd a rokonok? Mit mondjak majd az apádnak?

Gergő csak állt ott, a vállai kissé előreesve, de a tekintete makacsul az enyémbe fúródott. – Anya, Évát szeretem. Nem érdekel, ki mit mond. Nekem ő kell. És a gyerekei is.

A szívem összeszorult. Az egyetlen fiam. Az én Gergőm, akit egyedül neveltem fel, mióta az apja elhagyott minket. Mindent megtettem érte: különórák, sport, zeneiskola – csak hogy jobb élete legyen, mint nekem valaha volt. Most pedig itt áll előttem, és azt mondja, hogy egy kétgyermekes asszony mellett akarja leélni az életét.

– Tudod te egyáltalán, mit jelent ez? – kérdeztem halkan. – Nem lesz könnyű. Nem csak vele kötsz házasságot, hanem a múltjával is.

Gergő sóhajtott. – Tudom, anya. De Éva mellett érzem magam igazán önmagamnak. A gyerekei pedig… Már most is szeretnek engem. És én is őket.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Próbáltam visszaemlékezni arra a napra, amikor Gergő megszületett. Milyen reményekkel néztem rá akkor! Egy új élet, tiszta lappal. Most pedig úgy érzem, mintha valaki kitépné a szívemet.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A gondolataim csak körbe-körbe jártak: Mi lesz így velünk? Hogy fogom ezt elmondani a családnak? Vajon tényleg boldog lesz Gergő ezzel az asszonnyal?

Másnap reggel Éva hívott telefonon. – Erzsi néni, beszélhetnénk személyesen? Szeretném, ha megismerne engem… és a gyerekeimet is.

A hangja kedves volt, de éreztem benne a feszültséget. Megbeszéltük, hogy vasárnap átjönnek ebédre. Egész héten ideges voltam: mit főzzek? Milyen lesz majd látni őket együtt? Vajon tényleg olyan harmonikus családot alkotnak?

Vasárnap délben Éva megérkezett két kisgyerekkel: a hatéves Lillával és a négyéves Marciával. Gergő büszkén mutatta be őket: – Anya, ők lesznek az unokáid.

Lilla félénken bújt Éva szoknyájához, Marci viszont rögtön odaszaladt hozzám: – Te vagy Gergő anyukája? Szereted a palacsintát?

Elnevettem magam, bár belül még mindig remegtem. – Igen, szeretek palacsintát sütni is.

Ebéd közben Éva próbált oldottan beszélgetni velem: – Tudom, hogy furcsa lehet ez az egész… De Gergő tényleg nagyon sokat segít nekünk. A gyerekek is ragaszkodnak hozzá.

– És az apjuk? – kérdeztem óvatosan.

Éva lesütötte a szemét. – Már évek óta nincs velünk kapcsolatban. Egyedül nevelem őket… vagyis most már ketten Gergővel.

A családi ebéd végére Lilla már az ölembe ült, Marci pedig azt kérte: – Erzsi néni, jöhetsz majd hozzánk játszani?

Valami megmozdult bennem. Láttam Gergő szemében azt az örömöt és büszkeséget, amit régóta nem láttam rajta. De még mindig ott motoszkált bennem a félelem: mi lesz, ha ez csak egy fellángolás? Mi lesz, ha Gergő egyszer megbánja?

A következő hetekben egyre többet találkoztunk. Lilla rajzolt nekem egy képet: „Erzsi néninek szeretettel.” Marci minden alkalommal megölelt búcsúzáskor. Éva pedig egyre többször kérte ki a véleményemet apró-cseprő dolgokban: milyen süteményt süssön, hová vigyék kirándulni a gyerekeket.

Egy este Gergő leült mellém a kanapéra.
– Anya… Tudom, hogy nehéz neked ez az egész. De én tényleg boldog vagyok Évával és a gyerekekkel. Szeretném, ha te is része lennél az életünknek.

Néztem őt: azt a fiút, akit annyi éven át féltettem mindentől. Most pedig ő kér tőlem elfogadást.

– Félek, Gergő – suttogtam. – Félek attól, hogy elveszítelek… vagy hogy egyszer csalódni fogsz.

– Nem fogok – mondta határozottan. – De ha mégis… akkor is tudom, hogy megpróbáltam.

Aznap este sokáig ültem egyedül a sötétben. Gondolkodtam anyaságról, szeretetről és arról, hogy vajon mi teszi igazán boldoggá az embert. Vajon jogom van-e eldönteni helyette, hogy mi jó neki? Vagy csak annyi dolgom van már mostantól, hogy mellette álljak?

Most itt ülök, és nézem Gergőt Évával és a gyerekekkel együtt nevetni a parkban. Talán nem így képzeltem el az életünket… de talán pont ez az igazi család.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig tart az anyai aggódás és hol kezdődik az elfogadás?