A Nagyszülők Árnyékában: Egy Családi Látogatás Drámája
– Anya, mikor megyünk már a mamához? – Gábor hangja élesen hasított át a vasárnap reggeli csendben. A konyhában álltam, kezemben a kávésbögrével, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Zoltán már a nappaliban ült, újságot olvasott, de láttam rajta, hogy ő is hallotta a kérdést.
– Most inkább elmegyünk a parkba, jó? – próbáltam terelni a témát. – Nem tudjuk, otthon vannak-e egyáltalán.
Gábor azonban nem hagyta annyiban. – De anya, már rég voltunk ott! A mama mindig süt nekem pogácsát…
Zoltán letette az újságot, és rám nézett. A tekintetében ott volt az a régi feszültség, amit már évek óta cipelünk magunkkal. Az anyósommal sosem volt felhőtlen a viszonyom. Mindig mindent jobban tudott, mindenbe beleszólt – hogyan öltöztessem Gábort, mit főzzek neki, sőt még azt is megmondta, mikor vigyük orvoshoz. Zoltán apja, László bácsi csendesebb típus, de ha egyszer megszólal, annak súlya van.
– Menjünk el hozzájuk – mondta halkan Zoltán. – Gábornak hiányoznak.
Sóhajtottam. Nem akartam újabb vitát, főleg nem Gábor előtt. Felöltöztettük a kisfiunkat, felkaptam egy doboz bonbont – hátha így kevésbé lesz fagyos a fogadtatás –, és elindultunk a szüleihez.
Az út alatt Gábor izgatottan mesélt: – Szerinted most is lesz pogácsa? És megmutathatom a mamának az új autómat?
Zoltán csak bólintott, én pedig próbáltam elhessegetni a rossz érzéseimet. Vajon ma is lesz valami beszólás? Vagy csak csendben tűrjük egymást?
A ház előtt már várt minket az anyósom. Karba tett kézzel állt az ajtóban.
– Hát végre eszetekbe jutott meglátogatni minket! – csattant fel.
– Szia mama! – kiáltott Gábor, és már rohant is befelé.
– Szia Éva – köszöntem én is halkan.
– Szia anya – mondta Zoltán.
Bent László bácsi is ott ült a tévé előtt. Felállt, és Gábort az ölébe kapta.
– Na, kisunokám! Hogy vagy?
Gábor boldogan mesélte az óvodai élményeit. Éva közben rám nézett, és már jött is az első megjegyzés:
– Olyan sápadt ez a gyerek. Ugye rendesen eszik? Nem kéne több levest adni neki?
Éreztem, ahogy ökölbe szorul a kezem. – Eszik rendesen, ne aggódj – válaszoltam halkan.
Zoltán próbált oldani a hangulaton: – Anyu, van valami süti? Gábor nagyon várta.
– Persze, sütöttem pogácsát. De csak azért, mert tudtam, hogy Gábor szereti. Nem mintha gyakran látnánk…
A délután lassan telt. Éva minden apróságba belekötött: miért ilyen vékony Gábor kabátja, miért nem tanítottuk még meg biciklizni, miért nem járunk többet hozzájuk. Zoltán egyre feszültebb lett, én pedig próbáltam nyugodt maradni Gábor kedvéért.
Egy ponton László bácsi megszólalt:
– Tudjátok, régen minden vasárnap együtt ebédeltünk. Most meg örülhetünk, ha havonta egyszer látunk titeket.
Zoltán felállt. – Apa, nekünk is van életünk. Nem lehet mindig mindent úgy csinálni, ahogy ti akarjátok!
Éva sértődötten nézett ránk. – Mi csak segíteni akarunk! De ha nem kellünk…
Gábor közben odaszaladt hozzám: – Anya, miért veszekszetek?
Lehajoltam hozzá, megsimogattam a fejét. – Nem veszekszünk, csak beszélgetünk.
De tudtam, hogy hazudok neki. Ez már rég nem beszélgetés volt. Ez egy örökös harc: hogyan lehet úgy megtartani a kapcsolatot a nagyszülőkkel, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat? Hogy ne kelljen minden alkalommal magyarázkodni vagy bűntudatot érezni azért, mert máshogy neveljük a gyerekünket?
Amikor végre elindultunk haza, Éva még utánunk szólt:
– Remélem, legközelebb nem kell ennyit várni rátok!
Az autóban csend volt. Zoltán vezetett, én kifelé bámultam az ablakon. Gábor hátul már félig aludt.
– Sajnálom – mondta halkan Zoltán.
– Nem a te hibád – válaszoltam. – Csak… néha úgy érzem, mintha minden látogatás egy vizsga lenne.
Otthon leültünk egymás mellé a kanapéra. Gábor békésen játszott az új autójával.
Vajon tényleg ennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt? Lehet úgy szeretni és tisztelni a nagyszülőket, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat? Ti mit gondoltok erről?