A ház, ami sosem lehetett az enyém – Egy budapesti lakás árnyékában

– Nem akarok erről többet beszélni, Zsófi! – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel görcsösen markoltam a teásbögrét. A falak vékonyak voltak, a szomszédok minden szavunkat hallhatták. Mégis, mintha csak mi ketten léteztünk volna abban a pillanatban.

– De anya, nem érzed, hogy ez így nem élet? Hogy minden nap attól kell félnünk, mikor jön egy telefonhívás Marika nénitől, hogy pakoljunk és menjünk? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett.

Anyám csak sóhajtott. – Tudod jól, hogy nincs más választásunk. Marika néni volt az egyetlen, aki segített, amikor apád elment. Ha ő nem ajánlja fel ezt a lakást, most ki tudja, hol lennénk.

A lakás… Ez a régi, dohos budapesti bérház, ahol minden nyikorgott és penészfoltok nőttek a sarkokban. Mégis: otthon volt. Legalábbis annak kellett volna lennie. De sosem éreztem igazán annak. Mert Marika néni mindig hangsúlyozta: „Ez csak ideiglenes! Ha egyszer az unokámnak kell majd, mennetek kell.”

Aztán ott voltak azok a vasárnapi ebédek, amikor Marika néni árgus szemekkel nézett végig rajtunk. – Ugye vigyáztok a parkettára? Ez még az én apám idejéből van! – mondta minden alkalommal. És anyám csak bólogatott, mintha minden rendben lenne.

De én tudtam, hogy nincs rendben semmi. Tizenhat éves voltam, amikor ideköltöztünk. Most huszonnyolc vagyok. Tizenkét év félelemben és bizonytalanságban. Tizenkét év alatt háromszor fenyegetett meg Marika néni azzal, hogy ki kell költöznünk. Mindig valami apróság miatt: egyszer túl hangosan hallgattam zenét, máskor egy barátnőm véletlenül leverte a vázát.

A legrosszabb az volt, amikor tavaly karácsonykor Marika néni unokája, Gergő felhívott: – Szia Zsófi! Hallottam, hogy még mindig ott laktok… Csak szólok, lehet, hogy jövőre szükségem lenne arra a lakásra. Tudod, összeköltöznék a barátnőmmel.

Anyám akkor napokig nem szólt hozzám. Csak ült a fotelben és nézte az ablakon át a hóesést. Én pedig azon gondolkodtam: miért nem tudunk végre saját otthont teremteni? Miért kell mindig más kegyéből élnünk?

A barátaim közül sokan már saját lakásban élnek. Persze, hitelre vették, vagy örököltek valamit vidéken. Nekem nincs ilyen szerencsém. Az albérletárak az egekben vannak Budapesten. Egyedül nem tudnék megfizetni semmit. Anyám nyugdíjas, én pedig egy könyvesboltban dolgozom minimálbérért.

Egyik este, amikor hazaértem a munkából, anyám az asztalnál ült egy levéllel a kezében. – Marika néni írt – mondta halkan.

Elvettem tőle a borítékot. „Kedves Zsófi és Klári! Sajnálom, de Gergő tényleg szeretne beköltözni jövő tavasztól. Remélem, addig találtok valami megoldást. Üdvözlettel: Marika néni.”

Nem sírtam. Csak ürességet éreztem. Anyám viszont zokogott egész éjjel.

Másnap reggel leültem vele beszélgetni.
– Anya… Mi lenne, ha vidékre költöznénk? Ott olcsóbbak a lakások… Talán találnék munkát is.
– És te tényleg el tudod képzelni az életedet egy kis faluban? – kérdezte fáradtan.
– Nem tudom… De azt sem tudom elképzelni, hogy újra albérletbe menjünk Budapesten. Az összes pénzünket elvinné.

Aznap este felhívtam Marika nénit.
– Szeretnék beszélni veled – mondtam neki remegő hangon.
– Jaj kislányom, ne haragudj rám… Tudod jól, hogy Gergő az egyetlen unokám…
– Értem én… Csak azt szeretném kérni, hogy adj legalább fél évet. Hogy legyen időnk megoldani valahogy…
– Rendben van – mondta végül hosszas hallgatás után.

Fél év… Ennyi időnk maradt eldönteni: maradunk Budapesten minden bizonytalanság ellenére, vagy új életet kezdünk valahol máshol? Anyám egész életét itt élte le. Én is itt nőttem fel. De sosem volt igazán otthonunk.

Azóta minden nap azon gondolkodom: mi számít többet? A megszokott város zajos utcái vagy az a nyugalom, amit csak egy saját otthon adhat? Vajon hányan élnek még így Magyarországon – mások kegyéből, állandó félelemben?

Néha azt érzem, ha most nem lépek ki ebből az ördögi körből, sosem lesz igazi életem. De vajon képes vagyok rá? És ti mit tennétek a helyemben? Vajon létezik még olyan hely Magyarországon, ahol tényleg otthonra lehet találni?