Egy Anyai Kiáltás: Amikor a Kisfiam Majdnem Megfulladt
– Anya, Marci nem vesz levegőt! – ordította Luca, a nagyobbik lányom, miközben a konyhában próbáltam gyorsan összedobni az ebédet. A szívem kihagyott egy ütemet. A világ megállt. Futottam a nappaliba, ahol Marci, az alig nyolc hónapos kisfiam, liluló arccal kapkodott levegő után. A kezében ott volt az a sárga zsiráfos rágóka, amit minden anyuka ajánlott a Facebook-csoportban.
Nem gondolkodtam. Felkaptam Marcit, fejjel lefelé fordítottam, és ütögetni kezdtem a hátát, ahogy azt a védőnő mutatta egyszer. A rágóka egyik része – egy apró, puha darab – kiesett a szájából. Marci sírni kezdett. Én is. A lábaim remegtek, Luca zokogott mellettem, Bence pedig, a férjem, csak később ért haza a munkából.
Aznap este nem tudtam aludni. Csak ültem Marci ágya mellett, figyeltem minden lélegzetvételét. A gondolatok cikáztak a fejemben: Hogy lehettem ilyen felelőtlen? Miért nem néztem meg jobban azt a rágókát? Mi lett volna, ha nem vagyok ott időben?
Másnap reggel Bence csendben ült az asztalnál. – Nem kellett volna ezt a vacakot megvenned – mondta halkan, de éreztem a szemrehányást a hangjában. – Mindenki ezt használja – védekeztem. – A védőnő is ajánlotta! – De miért nem nézted meg jobban? – kérdezte feszülten. – Tudod jól, hogy mennyire aggódok Marcival kapcsolatban…
A feszültség csak nőtt köztünk. Bence szerint túl sokat bízok az internetes anyukákra, én pedig úgy éreztem, hogy mindenki engem hibáztat. Anyám is felhívott: – Régen nem voltak ilyen kütyük, mégis felnőttetek! – mondta szemrehányóan.
A napok teltek, de bennem csak nőtt a bűntudat. Minden alkalommal, amikor Marci sírt vagy köhögött, összerezzentem. Luca is megváltozott: csendesebb lett, kerülte a nappalit. Egyik este odabújt hozzám: – Anya, ugye Marci nem fog meghalni? – kérdezte halkan. Összeszorult a szívem. – Nem fog, kicsim. Itt vagyok vele. Mindig vigyázok rá.
De magamban tudtam: soha többé nem lehetek biztos semmiben.
A közösségi médiában is megosztottam a történetünket. Rengeteg anyuka írt vissza: volt, aki együttérzett, mások viszont támadtak. „Hogy lehet valaki ilyen felelőtlen?” „Miért nem olvastad el az apró betűs részt?” Egyik komment különösen fájt: „Ha nem tudsz vigyázni rájuk, minek vállaltál három gyereket?”
Bence egyre később járt haza. Egy este leült mellém: – Szeretlek, de félek attól, hogy túl sok mindent akarsz egyszerre csinálni. Nem kellene mindent egyedül vállalnod…
Sírtam. Nem csak a félelemtől vagy a bűntudattól, hanem attól is, hogy úgy éreztem: elveszítem önmagam ebben az anyaságban. Hogy minden döntésem rossz lehet.
Egy hét múlva elmentünk Marcival a gyermekorvoshoz. Megmutattam neki a rágókát és elmondtam mindent. Az orvos csak bólintott: – Sajnos ezekkel gyakran előfordul ilyen baleset. Nem maga az első anyuka, aki ezzel jön hozzám.
Hazafelé menet Marcit néztem az autósülésben. Olyan ártatlan volt, olyan védtelen. Eszembe jutottak azok az anyukák ismeretlenül is, akik ugyanígy rettegnek minden nap.
Otthon Luca odajött hozzám és átölelt: – Szeretlek, anya! – suttogta.
Azóta minden játékot háromszor átnézek, mindent elolvasok róla. De tudom: soha nem lesz elég óvatosnak lenni.
Vajon hányan élnek át hasonló rémületet nap mint nap? És vajon meddig hibáztatjuk magunkat egyetlen pillanatért?