„Anyám, engedj be minket!” – Egy anya harca a családi békéért

– Anya, kérlek, ne mondd ezt újra! – Éva hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ültünk. A keze görcsösen szorította a bögrét, mintha attól várna erőt.

– Éva, én nem tudom újra elviselni Kristófot a házamban – mondtam halkan, de határozottan. – Te és Ariana bármikor jöhettek. De ő… Nem.

A szívem összeszorult, ahogy láttam a lányom arcán végigfutó fájdalmat. Tudtam, hogy ezzel darabokra töröm az életét. De emlékeztem azokra az évekre, amikor Kristóf nálunk lakott: a hangos veszekedésekre, a pénzügyi vitákra, a soha el nem végzett házimunkára. Azokra az estékre, amikor Éva sírva jött hozzám, mert Kristóf megint elvesztette az állását vagy elfelejtette hazahozni a fizetését.

– Anya, ő is a családunk része – suttogta Éva. – Nem hagyhatom magára.

– És én sem hagyhatom magam tönkretenni – vágtam vissza talán túl élesen. – Amikor legutóbb itt voltatok mindhárman, majdnem ráment az egészségem. Nem bírom újra.

Ariana, az unokám, közben csendben rajzolt az asztalnál. Néha felnézett ránk nagy barna szemeivel, mintha értené a felnőttek világát. Vajon mit gondolhat most? Vajon érzi-e, hogy az anyja és a nagymamája között valami véglegesen eltört?

Kristóf sosem volt rossz ember. Csak… gyenge. Mindig is sodródott az árral. Egyik munkahelyről a másikra vándorolt: volt már raktáros, pizzafutár, sőt egyszer még egy vidéki benzinkúton is dolgozott. De sosem tartott ki sehol fél évnél tovább. A pénz mindig kevés volt, a számlák csak gyűltek. Éva pedig egyre fáradtabb lett.

Amikor először költöztek hozzám, azt hittem, segíthetek nekik talpra állni. De csak azt értem el, hogy minden este feszülten feküdtem le aludni: vajon Kristóf megint későn jön haza? Vajon Éva sírni fog ma is? Vajon Ariana felébred-e a kiabálásra?

Most újra itt állunk. Éva elvesztette a munkáját a boltban, Kristóf pedig megint csak alkalmi munkákból él. Az albérletből ki kell költözniük. És én vagyok az egyetlen kapaszkodójuk.

– Anya – kezdte újra Éva –, ha nem engeded be Kristófot, akkor mi sem jövünk.

– Ne mondj ilyet! – szaladt ki belőlem kétségbeesetten. – Gondolj Ariánára! Neki szüksége van biztonságra.

– És nekem? Nekem nincs? – kérdezte Éva könnyes szemmel.

A csend súlyosabb volt minden szónál. A falióra kattogása szinte fülsiketítőnek tűnt.

Vajon én vagyok az önző? Vagy csak próbálom védeni magam és azt a kevés nyugalmat, amit évek alatt sikerült visszaszereznem? Az öreg házban minden zugban ott lapulnak a múlt emlékei: Éva gyerekkori rajzai a hűtőn, apám régi pipája a polcon… És most újra mindent felborítana egyetlen döntés.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Hallottam Éva halk zokogását a másik szobából. Kristóf nem jött el hozzánk beszélni – talán félt tőlem, talán csak nem érdekelte már semmi.

Másnap reggel Éva csomagolni kezdett. Ariana csendben segített neki: összepakolta a plüssállatait egy régi sporttáskába.

– Hova mentek? – kérdeztem halkan.

– Még nem tudom – felelte Éva. – Talán Krisztina barátnőmhöz pár napra. Majd kitaláljuk.

A kezem önkéntelenül nyúlt Ariana fejéhez; megsimogattam a haját. Ő csak rám nézett és azt mondta:

– Nagyi, ugye még szeretjük egymást?

A szívem majd megszakadt.

Aznap egész nap azon gondolkodtam: vajon helyesen döntöttem? Vajon tényleg védem magam – vagy csak félek újra csalódni? Mi lesz Ariánával? Mi lesz Évával? És mi lesz velem?

Este felhívtam Évát.

– Kislányom… ha úgy érzed, nincs más lehetőségetek… gyertek ti ketten. Kristóf… majd megoldja valahogy.

Hosszú csend volt a vonalban.

– Anya… köszönöm – suttogta végül Éva. – De nem hagyhatom magára őt sem. Ő is család.

Letettem a telefont és csak ültem a sötétben. Vajon tényleg ennyire fontos a család egysége? Vagy néha muszáj meghúzni egy határt?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol van az önfeláldozás és az önvédelem határa egy magyar családban?