Egy rendőr embersége: Egy család sorsa egyetlen döntésen múlik
– Anya, éhes vagyok – suttogta a kilencéves fiam, Marci, miközben a hideg, novemberi eső az ablakot verte. A konyhában ültem, a hűtő üres volt, a pénztárcám még üresebb. Az ünnepek közeledtek, de nálunk nem volt semmi, ami a hálaadásra emlékeztetett volna – csak a magyar valóság: számlák, elmaradt csekkek, és a mindennapi túlélés.
A férjem, András elvesztette az állását a gyárban. Azóta minden napot azzal töltöttünk, hogy próbáltunk valahogy kijönni abból a kevésből, ami maradt. A családunk széthullóban volt; anyósom már nem tudott segíteni, a testvérem külföldön dolgozott, és csak ritkán tudott pénzt küldeni. Aznap este azonban valami eltört bennem.
– Nem bírom tovább nézni, hogy éheznek a gyerekeim – mondtam Andrásnak remegő hangon. – Valamit tennünk kell.
András csak bólintott. Tudta, hogy igazam van. Aznap este elindultunk együtt a közeli Sparba. A boltban szinte alig voltak emberek. A polcok tele voltak finomságokkal: bejgli, narancs, csirkecombok – mindaz, amit mások gond nélkül megvehetnek. Mi csak néztük őket.
– Csak néhány dolgot – suttogtam Andrásnak. – Csak annyit, hogy legyen mit enniük holnap.
A zsebembe rejtettem egy csomag párizsit és egy kenyeret. András egy doboz tejjel próbálkozott. Már majdnem kijutottunk, amikor megszólalt a riasztó. Egy fiatal eladó odalépett hozzánk.
– Álljanak meg! – kiáltotta. – Mit csinálnak?
A szívem hevesen vert. Marci és a húga, Lili ott álltak mellettünk, ijedten néztek ránk. Az eladó hívta a rendőrséget. Pár perc múlva megérkezett egy járőr: Kovács Gábor törzsőrmester.
– Mi történt itt? – kérdezte szigorúan.
Az eladó gyorsan elmondta a történteket. Gábor rám nézett, majd a gyerekeimre. Látta rajtuk a félelmet és a szégyent.
– Miért tették? – kérdezte csendesen.
Nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet.
– Nincs pénzünk… A férjem elvesztette az állását… A gyerekeim éhesek… Nem akartunk rosszat…
Gábor hosszú másodpercekig hallgatott. Az eladó közben dühösen nézett ránk.
– Ezek mind ilyenek! – mondta lekezelően. – Lopnak, aztán sírnak!
Gábor felemelte a kezét.
– Elég! – szólt rá az eladóra. Majd hozzánk fordult: – Tudják, hogy amit tettek, az bűncselekmény?
Bólintottunk. Már vártam, hogy bilincsbe vernek és elvisznek minket. De Gábor letérdelt Marcihoz.
– Te is éhes vagy? – kérdezte tőle halkan.
Marci csak bólintott.
Gábor felállt, odament az eladóhoz.
– Nézze, én most ezt elintézem – mondta neki halkan. – Ezek az emberek nem bűnözők. Csak bajban vannak.
Az eladó morogva visszament a kasszához. Gábor visszajött hozzánk.
– Most figyeljenek rám! – mondta határozottan. – Visszaadjuk az árut, de nem fogom feljelenteni magukat. Viszont ígérjék meg, hogy legközelebb segítséget kérnek, nem lopnak!
Könnyek között bólogattam.
– Köszönöm… Köszönöm szépen…
Gábor azonban nem állt meg itt. Megkérdezte, hol lakunk. Féltem megmondani, de végül beavattam őt mindenbe: mennyire nehéz most minden napunk.
Másnap reggel kopogtak az ajtónkon. Gábor állt ott két nagy szatyorral: benne kenyérrel, tejjel, hússal és még egy kis édességgel is a gyerekeknek.
– Ezt maguknak hoztam – mondta mosolyogva. – És beszéltem egy alapítvánnyal is; segítenek majd munkát találni és támogatást adni.
Nem tudtam megszólalni; csak sírtam és öleltem a gyerekeimet.
Azóta minden ünnepen eszembe jut Gábor törzsőrmester embersége. Nemcsak ételt adott nekünk azon a napon, hanem reményt is arra, hogy van még jóság ebben az országban.
Néha azon gondolkodom: vajon hányan vannak még hozzánk hasonló helyzetben? És vajon hány Gábor van még Magyarországon? Vajon tényleg elég egyetlen jó ember ahhoz, hogy megváltozzon valaki sorsa?