Amikor a hajunk árán tanulunk szeretni – Egy család története a döntések súlyáról
– Mi történt veled, Lilla? – kérdeztem döbbenten, amikor hazaértem a munkából és megláttam a lányomat a nappaliban. A haja, amit annyira szeretett, amivel annyit bajlódott reggelente, teljesen eltűnt. Kopasz volt. Csak nézett rám nagy barna szemeivel, és nem szólt egy szót sem.
A feleségem, Zsuzsa, ott állt mellette. Az arca sápadt volt, a szája remegett. – Beszélnünk kell, András – mondta halkan.
Leültem. A szívem hevesen vert. Valami nagyon rossz történt, ezt éreztem. Lilla leült mellém, Zsuzsa pedig leült velünk szemben.
– Lilla ma levágatta a haját – kezdte Zsuzsa. – Azért tette, mert a legjobb barátnője, Eszter leukémiás lett. Eszter elvesztette a haját a kemoterápia miatt, és nagyon rosszul viseli. Lilla úgy érezte, így tudja támogatni őt.
– De miért? – fakadtam ki. – Miért kellett ezt megtennie? És miért nem szóltatok nekem előtte?
Lilla hangja remegett: – Apa, én akartam… Eszter sírt tegnap az iskolában. Mindenki bámulta. Én csak azt akartam, hogy ne legyen egyedül.
– De Lilla még csak tizenkét éves! – fordultam Zsuzsához. – Nem gondolod, hogy ez túl nagy teher egy gyereknek?
Zsuzsa lehajtotta a fejét. – Tudom, hogy nehéz ezt elfogadni. De Lilla nagyon határozott volt. Próbáltam lebeszélni róla, de ő ragaszkodott hozzá.
– És te hagytad! – kiáltottam rá. – Hogy tehetted ezt? Ez nem csak egy hajvágás! Ez egy döntés, ami örökre megmarad benne!
Lilla sírni kezdett. – Sajnálom, apa… Nem akartam bajt okozni…
A szívem összeszorult. Odaültem mellé, átöleltem. – Nem haragszom rád, kicsim… Csak félek érted.
Aznap este alig aludtam valamit. A gondolataim csak kavarogtak: vajon tényleg túlreagálom? Vagy tényleg felelőtlen volt Zsuzsa? Mi lesz most Lillával az iskolában? Kinevetik majd? Megbánja ezt az egészet?
Másnap reggel csendben reggeliztünk. Lilla szinte semmit sem evett. Zsuzsa próbált kedves lenni hozzá, de látszott rajta is a feszültség.
– Elvigyelek ma az iskolába? – kérdeztem Lillát.
– Inkább anyával mennék… – suttogta.
Ez fájt. Nagyon fájt.
A munkahelyemen sem tudtam koncentrálni. Folyton azon járt az eszem: vajon mit gondolnak most rólunk a szomszédok? Az iskolában mit mondanak majd a tanárok? Vajon én vagyok túl konzervatív? Vagy tényleg túl nagy áldozatot hozott a lányom?
Este Zsuzsa odajött hozzám a konyhában.
– Haragszol rám? – kérdezte halkan.
– Nem tudom… – sóhajtottam. – Úgy érzem, elvettél tőlem valamit. A döntés jogát… Azt hittem, mindent megbeszélünk egymással.
– Próbáltam… De Lilla annyira elszánt volt. Nem akartam megtörni benne ezt az együttérzést.
– És ha most bántják az iskolában? Ha megbánja?
– Akkor ott leszünk mellette. Együtt… – mondta Zsuzsa könnyes szemmel.
Aznap este Lilla bejött hozzánk lefekvés előtt.
– Apa… Ugye nem haragszol rám nagyon?
– Nem haragszom rád, kicsim. Csak aggódom érted.
– Szeretném, ha büszke lennél rám… – mondta halkan.
Megöleltem. Éreztem a fején a sima bőrt, ahol régen a haja volt. És akkor rájöttem: lehet, hogy én vagyok az, aki nem érti igazán ezt az egészet.
A következő napokban Lilla valóban kapott néhány csúfolódó megjegyzést az iskolában. De Eszter boldogan ölelte meg őt minden reggel. És néhány másik lány is elkezdett sapkát hordani szolidaritásból.
Egy este Lilla odajött hozzám:
– Apa… Szerinted jól tettem?
Néztem őt: azt a bátor kislányt, aki többet tanított nekem az együttérzésről egyetlen döntésével, mint amennyit én valaha is tanítottam neki.
Most már csak azt kérdezem magamtól: vajon tényleg én vagyok az, aki nem érti a szeretet valódi jelentését? Ti mit tennétek a helyemben?