Anyám árnyékában – Egy felnőtt lány vallomása
– Már megint nem hívtad fel a nagynénédet, Zsuzsi! – csattant fel anyám, miközben a konyhában a kávét kavargatta. – Tudod, mennyire magányos szegény, és neked csak egy telefonodba kerülne!
A bögrémet szorongattam, a kávé már kihűlt benne. A torkomban gombóc nőtt, ahogy anyám hangja egyre élesebben hasított a reggel csendjébe. Mióta nyugdíjba ment, mintha minden apróságon fennakadna. A lakásban állandóan ott vibrált a feszültség, mint egy soha el nem múló vihar előtti levegő.
– Anya, dolgozom, tudod jól, hogy alig van időm magamra is – próbáltam halkan válaszolni, de már előre tudtam, hogy ebből csak újabb vita lesz.
– Mindenkinek van ideje arra, amire akar! – vágott vissza. – Bezzeg amikor én voltam fiatal, három műszakban dolgoztam, mégis mindent elintéztem. Most meg csak panaszkodsz, hogy fáradt vagy. Mit gondolsz, én nem voltam az?
A szívem összeszorult. Gyerekkoromban mindig azt hittem, anyám mindent tud. Most viszont úgy érzem, mintha minden nap vizsgáznom kellene előtte – és mindig megbukom.
A munkahelyemen is egyre nehezebb helytállni. Az utóbbi hónapokban többször is késve értem be, mert anyám reggelente hosszú monológokat tartott arról, hogy mennyire magányos, mennyire fáj a háta, mennyire nem érti senki. A főnököm már szóvá tette: „Zsuzsi, minden rendben otthon?”
Otthon? Mi az otthon? Egy hely, ahol állandóan bűntudatot érzek? Egy hely, ahol sosem vagyok elég jó?
Egyik este, amikor hazaértem a munkából, anyám a tévé előtt ült, és hangosan sóhajtozott. Az arca szomorú volt, a tekintete üres. Leültem mellé.
– Mi a baj? – kérdeztem óvatosan.
– Semmi – felelte kurtán. – Csak eszembe jutott apád. Ő legalább meghallgatott.
Ez volt az a pillanat, amikor elszakadt bennem valami.
– Anya, én is próbálok meghallgatni! De néha úgy érzem, bármit teszek, sosem elég! Nem tudok egyszerre dolgozni, háztartást vezetni és minden nap órákig hallgatni a panaszaidat!
Anyám arca megkeményedett.
– Hát ennyit jelentek neked? Hogy teher vagyok?
– Nem vagy teher… csak… – Elakadtam. Nem akartam megbántani. De már nem bírtam tovább.
Aznap este sírva aludtam el. Másnap reggel anyám csendes volt. Egész nap kerülgetett minket a feszültség.
A munkahelyemen egy kolléganőm, Erika odajött hozzám ebédszünetben.
– Zsuzsi, olyan fáradtnak tűnsz mostanában. Minden rendben?
Elmeséltem neki mindent. Erika csak bólogatott.
– Az én anyám is ilyen volt a nyugdíj után. Tudod mit csináltam? Kerestem neki elfoglaltságot. Elküldtem egy nyugdíjas klubba. Eleinte tiltakozott, de aztán megszerette.
Hazafelé menet ezen gondolkodtam. Vajon az én anyám is elfogadná? Vagy csak újabb sértésnek venné?
Este vacsora közben óvatosan szóba hoztam.
– Anya, hallottam egy nyugdíjas klubról a művelődési házban. Nem lenne kedved elmenni?
Anyám gyanakodva nézett rám.
– Minek? Hogy megszabadulj tőlem?
– Nem… csak… talán jól éreznéd magad. Vannak ott beszélgetések, társasjátékok…
Hosszú csend következett.
– Majd meglátom – mondta végül halkan.
A következő héten minden reggel ugyanaz: anyám panaszkodik az időjárásra, az egészségére, rám. Én pedig egyre fáradtabb vagyok. Egyik este aztán váratlanul megszólal:
– Holnap elmegyek arra a klubra.
Meglepődtem.
Másnap délután izgatottan vártam haza. Anyám arca kipirult volt, mintha fiatalabb lett volna tíz évvel.
– Egész jó volt – mondta röviden. – Van ott egy Ilonka néni, ő is özvegy…
Aznap este először éreztem úgy hónapok óta, hogy fellélegezhetek.
Persze nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Anyám továbbra is sokat panaszkodik – de már nem csak nekem. Néha még mindig bűntudatom van, ha nemet mondok valamire. De megtanultam: nem kell mindent egyedül cipelnem.
Most itt ülök a konyhában, és azon gondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik azt nap mint nap, hogy sosem lehetnek elég jók a szüleik szemében? És vajon mikor tanuljuk meg végre kimondani: elég volt?